Balabanov új mozija a ‘90-es évek közepén játszódik Szentpéterváron. Központi figurája egy afgán-szovjet háborús jakut veterán őrnagy, aki kazánfűtőként dolgozik, ott is lakik, és amikor épp nem a szenet lapátolja, véget nem érő regényét írja egy XIX. sz-i orosz bűnözőről, akit Yakutiába száműztek. Időnként meglátogatja volt bajtársa, az őrmester, és hoz néhány égetni való hullát “rossz embereket”, akiket két lapát szén közt betuszkolnak a kazánba. Két kislány is elmegy hozzá néhanap, nézni a tűzet és hallgatni, amint az őrnagy felolvas nekik a regényéből. Az őrmester egyik szótlan gorillája dugja az őrnagy lányát, aki az őrmester lányával közös bunda üzletet vezet. Az őrmester lányát szintén dugja a szűkszavú bérgyilkos, és ebből a szerelmi háromszögből kiindulva egy szürreális bosszúfilmbe torkollik a történet. Előbb a fűtő lányát öli meg az őrmester parancsára (akit a lánya vesz erre rá féltékenységből) szemrebbenés nélkül a csélcsap szerető, nem sokkal azután, hogy házassági ígéretet tett neki, majd a lány holttestét ugyanúgy elviszik a kazánba, mint a többi rivális gengszterét. Az őrnagy csak a cipőjét ismeri fel, és mikor megbizonyosodik, hogy az “ócska áruló ribanc” valóban a lánya volt, felölti kitüntetésekkel teletűzdelt uniformisát, felkerekedik és egy szó nélkül megöli az őrmester lányát, a bérgyilkost végül az őrmestert is, majd visszatér a kazánházba, leül a kazán elé és felvágja az ereit. Elsőre a film egész visszafogottnak tűnt, legalább is balabanovi mércével nézve, de ahogy leülepszik a történet, épp ez a visszafogottság (nincsenek fröcsögő artériák, levágott végtagok, vagy rothadó hullák) az ami iszonyatosan nyomasztóvá teszi. Balabanov egy olyan világot mutat be (alighanem nagyon is hitelesen) ahol az emberi élet oly mértékben értéktelen, hogy megölni valakit semmivel sem jelent nagyobb kihívást, mint egy lapát szenet vetni a tűzre. A kegyetlenség, az erőszak annyira része a hétköznapoknak, hogy az olyan egyetemes értékek, mint a szeretet, vagy a becsület épp annyira tűnnek nevetségesnek és szánalmasnak, mint az, ahogy az őrnagy rituálisan felölti kitüntetésekkel teletűzdelt díszegyenruháját, hogy aztán ölni induljon benne.

A Fűtő egy igazi low-budget film, mindössze 183 543 (!) dollárból készült, kizárólag állami pénzből. Még a 2009-es Morphine is 800 000 dollárba került, pedig az sem mondható épp drágának. A filmben gyakorlatilag a fűtőt alakító Mikhail Skryabin-on kívűl nem nagyon találunk hivatásos színészt. A szerepeket barátok, ismerősök, volt afganisztáni deszantosok játszák.
De nem csak Balabanov színészei egyszerű emberek, az eszközei is azok. Semmi felesleges felhajtás, nincsenek üldözős akciójelenetek, vagy drámai haláltusák. A gyilkosságok a pillanat töredéke alatt megtörténnek, annyira egyszerűen és nyersen, hogy mire észbe kapunk, már csak a hátrahagyott hullákat látjuk, miközben derűs, latinos gitárzene teremt elképesztően disszonáns hangulatot.
Egyszerű, mégis rafináltan brutális ez a mozi, amely Balabanov többi filmjéhez hasonlóan a posztkommunista orosz társadalom cinikus allegóriája is egyben.

Már hónapokkal ezelőtt óriási hype volt körülötte, a bemutató óta pedig hatalmas  megosztottságot generál a nézők között. Amennyire lehetett igyekeztem elkerülni mindent, de így is becsúszott néhány vélemény mindkét oldalról. Tegnap aztán végre eljutottam a moziba és én is megnéztem eredeti nyelven 2D-ben. Utóbbi több szempontból fontos. Egyrészt nem szeretem a szinkront (nyaf-nyaf tudom), de többször ront az összképen, mint javít rajta, másrészt nem vagyok 3D hívő sem, bár kétségtelen, hogy a látvány bizonyos esetekben sokat tehet hozzá az élményhez (itt is főleg ez eleje biztos elképesztő volt IMAX 3D-ben)

Pálfi György filmet akart csinálni. Ehhez azonban pénz kell. Bekopogott hát néhány ajtón, de miután senki nem állt szóba vele, ahelyett, hogy fájdalmával telesírta volna a médiát, gondolt egy merészet, bezárkózott néhány hasonló megszállottal és 450 filmklasszikussal 3 évre egy vágószobába és valami olyan csodát művelt, amilyet még nem láttunk.
450 film, több mint 1400 snitt és ebből a montázsból született egy 451. film a szerelem hatalmáról és örökkévalóságáról.

A Final Cut - Hölgyeim és Uraim egy szerelem történetét meséli el, de sokkal inkább szól magáról a mozi, a film szeretetéről. Tisztelgés ez a mű az elmúlt százakárhány esztendő valamennyi filmes művésze előtt.

Sokan mondták, hogy jó, de amíg nem láttam, nem tudtam elképzelni, hogy milyen is lehet valójában, hogyan lehet élvezetes egy összeollózott katyvasz, hogy nem zavaró, hogy minden snittben új arcokat, más színeket, más korokat látunk, más nyelven szólalnak meg. De nem, nem zavaró, sőt minden pillanatban, mikor egy újabb klasszikus jelenetre ismerünk rá egy teljesen más kontextusban, az újabb és újabb minikatarzisokat vált ki belőlünk nézőkből. Így aztán kb. a 3. percre állandósul az arcunkon egy éteri mosoly, amely meg is marad jóval a film vége után is. Én még az ágyamban is mosolyogtam órákkal később, sőt szerintem reggel is úgy ébredtem, és most is ahogy visszagondolva bevillan egy-egy jelenet azonnal felragyog a képem. :)
Csodálatos, és tényleg nem is gondolná az ember, de eszméletlen jól megfér egymás mellett a Lumiere testvérek első mozgófilmje és az Avatar, vagy Fellini és Indiana Jones, de az se semmi, mikor az aggódó anya képében Yodát pillantjuk meg és ez teljesen jól van így.

Az pedig már csak hab a tortán, hogy mekkora élmény egy-egy jelenetből ráismerni filmre, rendezőre, színészre, rádöbbenni, mik azok a filmek, amiket még mindig nem láttunk, és melyek, amiket “hű ezt is újra kéne már nézni!”.

Külön kalapemelés a filmzenékért, hisz azok is éppúgy lettek összevágva, mint a képek, és briliáns összhangot teremtenek a filmmel, ráadásul egy csomó kedvencem is felhangzott. :)


Zseniális ötlet és tökéletes megvalósítás. A Final Cut - Hölgyeim és uraim simán az év/század filmje. Olyan alkotás, amit legalább egyszer mindenkinek látnia kell!

szólj hozzá: Hölgyeim és Uraim - előzetes

2011 legjobb filmje volt nálam Nikolas Winding Refn Drive-ja. Ennek hatására néztem meg múlt héten a 2009-es Valhalla Rising-ot, ami után úgy döntöttem, hogy imádom ezt a palit és az összes eddigi munkáját látni akarom. A pünkösdi hosszú hétvége remek alkalmat nyújtott egy Refn-maratonhoz, így nem is halogattam tovább, begyűjtöttem eddigi filmjeit és moziztam egész hétvégén. És hogy miket láttam? A tovább mögött megmutatom.

Nicolas Winding Refn nevével tavaly a Drive kapcsán találkoztam először, ami számomra 2011 legjobb filmje volt. Persze hogy egyből kíváncsi lettem a korábbi filmjeire is, de csak most jutottam hozzá, hogy pótoljam ezeket. Elsőként a Valhalla Rising - magyarul A vikingek felemelkedése (tuti nem látott a filmből egy percet se aki ezt a hülyeséget kiötölte) került a lejátszómba, amely 2009-ben készült.

Hol is kezdjem? A film végén először nem tudtam eldönteni, hogy zseniális, vagy borzasztó volt, de ahogy eltelt egy kis idő, és a dolgok kezdtek összeállni, közben újabb és újabb rétegek kerültek a felszínre, úgy döntöttem, hogy egy elképesztően zseniális filmet láttam, aminek az az egyetlen hibája, hogy 10 emberből 9 valószínűleg nem tudja végignézni. Ez a film kizárólag olyan nézőknek való, akik képesek elmerülni a képekben, a fényekben, a hangokban, akiket nem riaszt, hogy hosszú percekig semmi sem történik, mert pont a semmi nem történés a lényeg, hogy aztán a valami történés igazán odacsapjon. Szóval, aki tudja magáról, hogy nem neki való az ilyen fajta meditatív mozi, az akár ne is olvasson tovább, a filmet pedig jó messzire kerülje el.

Joseph (Peter Mullan) ötvenes magányos figura, tele gyűlölettel és keserűséggel. Céltalanul tengeti napjait, legtöbbször a helyi kocsmában, és leginkább csak kötekszik, vagy sértegeti az embereket, akikkel összeakad. Időnként pedig olyan kontrollálatlan dühkitörései vannak, amelyek őt magát is összezavarják, kétségbe ejtik. Egy ilyen “akció” után, összezavarodva, megszégyenülten egy kis használtruha boltba “menekül”. Itt találkozik Hannah-val (Olivia Colman) a bolt vezetőjévél, aki ahelyett, hogy kidobná, vagy a rendőröket hívná, kedvesen beszédbe elegyedik vele, imádkozik érte és valamennyire sikerül is megnyugtatnia a férfit. Joseph pedig újra és újra visszatér a boltba, és ugyan eleinte csak kötözködik, sőt csúnyán meg is alázza a nőt, lassacskán mégis különleges kapcsolat alakul ki a két ember között, főként, miután Joseph ráébred, hogy Hannah a látszat ellenére (tökéletes házasságban élő “unatkozó” középosztálybeli hölgy) éppolyan sérült mint ő maga, sőt valójában megverve egy pszichopata férjjel (Eddie Marsan), aki a legperverzebb módokon alázza meg nap, mint nap, még Joseph-nél is komolyabb sebeket hordoz magában.

Justin Kurzelnevét, azt hiszem nem felejti el egyhamar, aki megnézi az ausztrál rendező legelső filmjét. Erős, kegyetlen, gyomorbavágó mégis elképesztően jó filmet csinált Ausztrália legkegyetlenebbnek tartott sorozatgyilkosáról, már ha sikerül végignézni.

Egy nem annyira jó film Ryan Golsling-gal (persze ő ebben is jó).

A sztori: Ted Crawford (Anthony Hopkins), miután rájön, hogy felesége megcsalja, lelövi az asszonyt a saját házukban. A kiérkező rendőrök pisztollyal a kezében találják, ő pedig beismeri a tettét. Az ügyet egy nagyképű, arrogáns, karrierista fiatal ügyész Willy Beachum (Ryan Gosling) vállalja szinte poénból, hisz épp most kapott állást egy nagymenő ügyvédi irodában, ahonnan egyenes az út a felső tízezerhez. Azonban az egyszerűnek látszó ügy (megvan az elkövető, megvan a fegyver, megvan a vallomás), valódi rémálommá válik, Willy számára, mikor kiderül, hogy valójában nincs semmilyen bizonyíték (a fegyver, nem az a fegyver, a vallomás visszavonva) és a tárgyalás során egyre több adu ász kerül elő Crawford paklijából, miközben Willy már nem csak a bűnösségében biztos, hanem rádöbben, hogy ha veszít, az újabb emberéletbe kerülhet.

A film ugyan fordulatokban gazdag, sokszor izgalmas, ám gyakran leül a történet és van elég sok üresjárat is. A megoldás is sokkal nagyobbat üthetne, pedig én nem tartozom azok közé, akiknek már az első 5 percben leesett a tantusz. Ennek ellenére kicsit súlytalan volt, vagy inkább hirtelen, túl légből kapott, ettől pedig erőtlenné vált. A szerelmi szál pedig teljesen mellékes és felesleges, sőt inkább zavaró volt, a csajszi meg kimondottan idegesített, ráadásul még ronda is (ez mondjuk az én problémám).

Azért Ted és Willy között volt néhány emlékezetes párbeszéd, Hopkins pedig kicsit ismét Hannibal Lecter bőrébe bújt, legalább is néhány közelin pont úgy nem pislogott, és pont úgy kirázott tőle a hideg.

Ryant Gosling-t nem dícsérem, kapott már elég magasztalást tőlem ezen a blogon. Willy jellemfejlődése volt a film talán legerősebb vonala, Ryan pedig semmiben sem maradt el Hopkins mögött, sőt... :) 

Összességében nem ez a film lesz a thrillerek új királya. Valószínűleg pár hét múlva már emlékezni se nagyon fogok rá, de azért szombat esti kikapcsolódásnak teljesen jó, és ugyan egyszeri, de izgalmas kikapcsolódás.

Utálom a politikát, nem is értek hozzá és a politikai témájú filmek sem álltak soha közel hozzám. Akkor meg miért is? Természetesen újszívemcsücskeryangosling miatt :). Ryan Gosling-sorozatom folytatásaként néztem meg ezt az idei filmfesztiválok egyik esélyeseként nyílvántartott politikai krimit, amelyet George Clooney rendezett.

Karib tenger, Puerto Rico buja, érintetlen tengerpartja, a 60-as évek szabadsága és rengeteg pia. Reggel, délben, este, éjjel, szó szerint a csapból is rum folyik.

Ebből a paradicsomból akar egy kétes ingatlanügyleteiről ismert vállalkozó Sanderson (Aaron Eckhart) szállodákkal telezsúfolt amerikai igényeket kiszolgáló üdülőközpontot építeni. Ehhez szüksége van Paul Kemp - aka: Hunter S. Thompson (Johnny Depp) támogató újságcikkeire. Kemp, aki nemrég érkezett New Yorkból hamar “akklimatizálódik”, bár ez cseppet sem segíti az alkoholról való leszokási terveit. Egyenlőre azonban élvezi a sziget nyújtotta szabadságot, ám hamarosan döntéshelyzetbe kerül. Eladja magát egy korrupt üzleti vállalkozásnak, vagy tálaljon ki és leplezze le az egész rohadt bandát. A helyzetet bonyolítja, hogy Kemp belehabarodik Sanderson barátnőjébe, a gyönyörű Chenault-ba (Amber Heard).

A sztori azonban érzésem szerint másodlagos. A filmet elsősorban a szereplők teszik zseniálissá. Johhny Depp egyszerűen nem tudja rosszul hozni a folyton részeg/spicces/másnapos figurát. Most is lubickol a szerepben, egyszerűen imádni való. Mégis az agyátmárrégenelitta-lepukkant-Hitlerfan-állandóalkoholgőzbenfürdő Moburg (Giovanni Ribisi) az, aki mindenkit lemos a vászonról. Valami egészen elképesztő amit ez a fickó produkál. De Michael Rispoli is kurva jó a fotós szerepében.

Imádtam a film atmoszféráját (sokszor éreztem, hogy mennyire szeretnék valahogy hasonlóan élni. Nincs stressz, igazán nincs probléma - még a néhol életveszélyes helyzetek sem problémaként jelennek meg, legalább is, amíg a rum kitart), a szövegeket, a váratlan poénokat, amik többszörösen kárpótolnak az időnkénti üresjáratokért és a helyenként kicsit döcögős történetvezetésért.

Dan Dunne (Ryan Gosling) Brooklynban tanít történelmet egy általános iskolában, emellett edzi a lányok kosárcsapatát, szabadidejében pedig drogfüggő. Egy kosármeccs után egyik tanítványa, Drey (Shareeka Epps) rajtakapja a wc-ben, amit be van állva. Különös kapcsolat alakul ki a jó családból származó, művelt, intelligens fehér tanár és a dilerekkel és nepperekkel körülvett 13 éves fekete diáklány között.

Ebben a filmben nincsenek tragédiák, nincsenek embert próbáló drámai helyzetek, nincsenek krízisek, mégis az egyik legszomorúbb történet, amit valaha láttam a szerelem elmúlásáról, egy kapcsolat (házasság) visszafordíthatatlan szétbomlásáról.

 Szilveszter éjszaka a buli, pia, móka, kacagás és olyan filmek ideje, amiket egyébként nem nagyon jut eszembe megnézni. 2011 utolsó napján egy horror paródia és egy vámpíros horror(?) filmre esett a választás.

Sosem voltam nagy rajongója sem a küzdő sportoknak, sem a róluk készült filmeknek, de az utóbbi három év három olyan filmet tett le az asztalra a témában, amelyek mindegyike megérintett. 2009-ben a Wrestler, 2010-ben a Fighter, most pedig a Warrior. És bár mindhárom film küzdősportról szól, sőt utóbbi kettőnél még a kerettörténet is mutat némi hasonlóságot, mégis nagyon különböző filmekről beszélünk, és mindhárom egész más hatást váltott ki belőlem, bár alapvetően valamennyi tetszett.

A filmet már a bemutató előtt erős kult-hangulat lengte körül, emiatt elég vegyes várakozásokkal tekintettem rá. Sokan azonnal az év filmjének kiáltották ki, néhányan viszont egyenesen nézhetetlennek tartották. Arról nem is beszélve, hogy minden nőismerősöm kvázi szerelmes lett Ryan Goslingba (bevallom én eddig nem tartottam valami nagyra sem mint színész, sem mint pasi), ami kimondottan arra késztetett, hogy csakazértis azt mondhassam a végén: „ugyan már ez a nyálas kiskölök még dodzsemet sem tudna vezetni, nanehogymár ő legyen a coolcsávók legcoolabbika”. Komoly kétkedéssel ültem tehát le, sőt a kisördög is munkált bennem, mint mondtam, de hamar kiderült, hogy Nicolas Winding Refn remekműve nekem is az év egyik legnagyobb mozis élménye, sőt Ryan Gosslingba is belezúgtam egy kicsit nagyon.  

Bigas Luna spanyol rendező, Almodovar mellett az "új spanyol film" egyik legjelesebb képviselője. 1992-es Sonka sonka c. filmje művészieskedő malackodásával rendesen beint az álszenteskedő prűdériának.

José Louis, egy gazdag fehérnemű-gyáros család egyetlen elkényeztetett fiacskája teherbe ejti a gyönyörű, de szegény lányt, Silviát (Penelope Cruz). Az anyja, aki még a gondolatát sem bírja elviselni egy ilyen rangon aluli házasságnak, felbéreli a gyár egyik modelljét, Rault (Javier Bardem), aki amúgy sonkaszállításból él és unalmas óráiban, ahogy az egy igazi spanyol macsóhoz illik, matadornak képzeli magát, hogy csábítsa el a lányt. Arra azonban nem gondol, hogy a fia és Silvia tényleg szeretik egymást, ráadásul ahogy Raul egyre közelebb kerül Silviához, a kiégett házasságban élő anya is egyre inkább megkívánja a vonzó, fiatal "bikát". A megcsalt, elhagyott, megbántott Jose Louis pedig épp abban a bordélyban keres vigaszt, amit Silvia anyja üzemeltet, s pont a még mindig szemrevaló madam karjaiban (mellei közt) köt ki. 

Az ármánykodás, az eltorzult kapcsolatok, a spanyol forróvérűség, ebben a szenvedélyes együttlétekkel tarkított szerelmi sokszögben (legvégül még Jose Louis apja is rágerjed Silviára) végül egy szürreális és tragikus sonkaviadalba torkollik.

Beteg film ez egy beteg társadalomról, beteg társas kapcsolatokról, beteg családokról, beteg személyiségekről. Lepusztult környezetben, sokszor a pornográfia határán egyensúlyozva, durva kendőzetlenséggel állítja pellengérre a gőgöt, az arroganciát, és a társadalmi előítéleteket. Épp a fentiek miatt, bár kétségtelenül remek film a Sonka sonka, eléggé meg tudja feküdni a gyomrot, én sem hiszem, hogy a közeli jövőben újra akarnám nézni.

Régóta rajongok a vámpírokért, legyenek akár könyvben, akár moziban, akár TV-sorozatban. Bár a Twilight-hisztéria óvatossá tett, mert az abban szereplő nyálas elkorcsosult csillámló izék már nagyon nem hasonlítanak az éjszaka sötét démonjaira. Épp ezért minden olyan film, amiben valódi gonosz vámpírokkal találkozhatok azonnal felkúszik a várólistám elejére. Ha pedig a vadász Paul Bettany, innentől már nem is várólistás, azonnal látni akarom.

Sokan sok rosszat mondtak erről a filmről, de nekem igazából tetszett. Persze nincs mélyenszántó mondanivalója, nincs benne egyetlen eredeti ötlettől vezérelt képkocka, nincsenek összetett karakterek, de még nagyon kibontott jellemek sem. Van viszont tök jól kinéző posztapokaliptikus elsivatagosodott világ, steampunk város, dark hangulat az első pillanattól kezdve, Szárnyas fejvadász és Mad Max feeling, iszonyú rusnya (na ez szerintem elég eredeti vámpírábrázolás - legalább is én még nem láttam ilyet) emberszéttépő dögök, óriási fogakkal, szemek nélkül, folyton nyáladzva (nekem a Descent mutáns barlanglakó lényei jutottak eszembe róluk), és vannak pörgő akciójelenetek, amik tényleg baromi látványosak és engem totál hidegen hagy, hogy fittyet hánynak a fizika összes törvényére. A látvány tehát simán eladja a filmet, és azt gondolom, hogy nem is volt magasztosabb célja.

A történet egy elképzelt világban az emberek és vámpírok közti évszázados háború befejeződése után kezdődik. A vámpírok legyőzése után a különleges képességekkel bíró katonapapok, elvonultan élnek abban a néhány megmaradt városban, amelyet kemény kézzel irányít az egyház. Mikor egy vámpírhorda elrabolja egyikük (Pap) unokahúgát, ő szembeszállva az egyházi tiltással magánakcióba kezd és a lány kiszabadítására indul. Hamarosan segítője is akad, a lány vőlegénye és egy papnő, akit eredetileg az elfogására küldtek. Útjuk során egyre keményebb ellenfelekkel kell szembeszállniuk, végső küzdelmük tétje pedig  nem kisebb, mint az egész emberiség megmentése.

A színészekkel sem volt baj, bár nem is kellett kimagaslót nyújtaniuk, hiszen, mint már mondtam, nem voltak nagyon összetett karakterek. Paul Bettany (Pap) jól hozza a zord harcos papot, azt hiszem egy komolyabb akcióhős szerep is kimondottan jól állna neki, bár valószínűleg elfogult vagyok vele szemben. :) Maggie Q (Papnő) is jól mutat a harcos papnő szerepében, és Christopher Plummer (monszinyor Orelas) kellőképpen utálnivaló egyházi vezetőként. Talán csak Karl Urban (Black Hat) hagyott bennem némi űrt. Az egy dolog, hogy számomra kissé homályos maradt, miszerint ő hogyan és miért lett az ami (lehet, hogy csak nem figyeltem eléggé), de ha már azoknál az igazán ocsmány dögöknél is rosszabb főgonosszá kellett lennie, akkor lehetett volna legalább egy kicsit ijesztőbb. A fekete kalap meg a kontaktlencse viszont ehhez azért önmagában kevés volt.

Külön piros pont jár viszont az alkotóknak, amiért két olyan színészt is castingoltak, akiket eddig vámpírként ismerhettünk: Cam Gigandet (Hicks) épp a már említett Twilight-ban harapdálta Bellát, itt pedig hős szerelmesként rohan barátnője megmentésére. Stephen Moyer (Aaron), szegényt itt alaposan helyben hagyták a vámpírok, pedig ő az HBO-n jelenleg is futó True Blood c. sorozat legendás Bill Compton-ja.

Összességében jól szórakoztam rajta. Igazi nyár esti agykikapcsolós látványosság.

Előző posztomat azzal kezdtem, hogy sosem voltam Joy Division rajongó. Nos ugyanez nem mondható el a Sex Pistolsról. Sid Vicious és Johnny Rotten kamaszkorom hősei és a Sex Pistols életem egyik legmeghatározóbb momentuma volt, úgy, hogy Sid rég nem élt, és a Sex Pistols sem létezett már, mikor megismertem őket a '80-as évek elején/közepén.

Mindezek ellenére a valós háttérről itt sem tudtam többet, mint a JD és Ian Curtis esetében. Tudtam persze Sid és Nancy viharos, ellentmondásos szerelméről, arról, hogy Sid életében akkor fogott először gitárt a kezében, mikor először színpadra lépett a Sex Pistols-szal és sose tanult meg rendesen játszani rajta, valódi szerepe sokkal inkább a megbotránkoztatás, a polgárpukkasztás volt, mint a zenélés. Tudtam, hogy mindketten keményen drogoztak, hogy Sidet végül kirakták a zenekarból mert már senki nem bírta elviselni a viselkedését és zenélni nem tudását. Tudtam, hogy Nancy halálának a körülményei a mai napig tisztázatlanok és persze azt is tudtam, hogy Sid Vicious 1979-ben heroin túladagolás miatt halt meg.

Mindennek ellenére (vagy kis részben épp ezek miatt) lázadó kamaszkorom első számú hőse volt. A szobám fala tele volt a képeivel, még olyan "nyakláncom" is volt, mint neki. Tizenévesen persze csak a szembenállást láttam benne, az, hogy mi ellen lázadt (nevezhető-e lázadásnak egyáltalán, amit csinált) nem nagyon érdekelt.

Aztán persze felnőttem és nem volt többé hős, csak egy drogos csávó, aki naná hogy előbb utóbb túllőtte magát.

A Sid and Nancy azonban a lelkem legbelső zugában meghúzódó mítoszmaradványt is lerombolta, mert ebben a filmben nem egy megtévedt zenészt, egy a világban a helyét sehol sem találó megkeseredett művészt, még csak nem is egy meg nem értett lázadót látunk, hanem a semmihez-nem-értő-tudatlan-bunkó-viszont-profin-megcsinált-mű-média-celeb prototípusát. Ma több tucatnyit láthatunk belőle, ha bekapcsoljuk a tv-t.

A filmre visszatérve, nos, ez sem egy szokványos zenész film. Sokkal inkább szerelmi dráma, hiszen a középpontban Sid Vicious és Nancy Spungen hétköznapinak egyáltalán nem nevezhető kapcsolata (szerelme) áll. Kapcsolatukat éppúgy a függőség jellemzi, mint minden mást az életükben. Mindketten igazi junkiek voltak, akik bármit magukba toltak, és bármire kaphatók voltak egy kis anyagért. Az, hogy találkoztak nyilván véletlen volt, de az, hogy ettől kezdve nem tudtak elszakadni egymástól, már törvényszerű. Persze a maguk beteg módján ezt szerelemnek gondolták, de ez sem volt más, csak függőség.

Alex Cox rendező pedig nem finomkodik. Kemény naturalizmussal mutatja be a két ember destruktív életvitelét, az elhatalmasodó függőség miatti kirekesztődésüket, ami még jobban elmélyíti függőségüket. De a film rajtuk keresztül bepillantást nyújt a '70-es évek londoni punk-kultúrájába, a lepukkant londoni külvárosok világába, ahol a pia, az erőszak, a drogok, a szembenállás (mivel is?) kifejező eszközei, sőt egy kicsit a celeb-gyártó-showbiznisz kulisszái mögé is beenged (Malcolm jeleneteiből ugyan nincs sok, de azok azért ütnek rendesen).

A színészi játék fergeteges. Gary Oldman egyik legjobb alakítása szerintem, pedig volt neki jó pár emlékezetes ez előtt és ez után is, Chloe Webb pedig szintén briliánsan hozza az elviselhetetlen hisztis ribanc Nancy szerepét.

Ez után a film után nem jutott eszembe, mint a Colntrol esetében, hogy egy jól irányzott pofon másfelé terelhette volna Sid életét, ahogy azt sem gondolom, hogy a zenészvilág egy nagy művésszel lenne szegényebb Sid nélkül. Ellenkezőleg itt épp azt érzem, hogy ennek az embernek a sorsa valahogy már a születésekor elrendeltetett és ugyanilyen véget ért volna akkor is ha nem lesz híres. A showbiznisz pedig bármelyik sarkon talált volna magának egy másik "Sid Vicioust", akiből megformázta volna a punk lázadó ikonját.

Érdekes volt ezt a két filmet egymás után megnézni. Ugyanaz a korszak, ugyanaz az ország, két ugyanolyan korú fiú, két tragikusan korán megszakadt élet, még sincs szinte semmi közös sem a két "zenészben" sem a két filmben.

Nem voltam fanatikus Joy Division rajongó sosem, de volt pár számuk, amit nagyon szerettem, Ian Curtis hangjától pedig mindig libabőrös leszek.

A történetet nem ismertem (mint mondtam, nem voltam igazán rajongó), azt tudtam, hogy a JD az énekes halála után trióként működött tovább, és New Order néven a '80-as években sokkal nagyobb sikereket értek el, mint a JD, annak ellenére, hogy előbbi formáció kult státuszba emelkedett Ian Curtis halálát követően szinte azonnal.

A film nem egy szokványos zenész-film, legalább is abban az értelemben, hogy nem kell hozzá JD rajongónak lenni, de még az sem fontos, hogy ismerjük egyáltalán a JD-t.

A középpontban Ian Curtis karaktere áll, aki archetípusa az érzékeny, az evilágból folyton menekülni vágyó, melankolikus művésznek. Mint ilyen, szinte természetes, hogy fiatalon meg "kell" halnia. A film pedig az első perctől efelé tereli a karaktert.

Kezdve onnan, hogy az egész film fekete-fehér, a kamera használatán át (sok kézikamera használat, alulról való fényképezés, lassú körkörös kameramozgások) a sokszor a szájbarágás határát súroló történetvezetésig, minden képkocka a tragikus végkifejletet készíti elő. Sokszor szájbarágós, igen, ez a film legnagyobb hibája, ezért nem is volt igazán megrázó erejű.

A képi világ persze nem véletlen, hiszen a filmet az az Anton Corbijn (holland rendező) rendezte, aki többek között a Depeche Mode-nak, a U2-nak, a Metallica-nak, vagy épp a Joy Divisionnak (Transmission) készített videoklippeket, sajátos egyedi, azonnal felismerhető képi világgal. Ugyanez a sötét, rideg karakteres képi világ köszön vissza a filmben, ami nagy mértékben kárpótol az "erőltetett" forgatókönyvért, és valóban odaszegez a fotelhez.

A film másik erőssége a zenei vonal. Mivel egy zenész életrajzi filmjéről beszélünk alapvető jelentősége van a zenéknek. Fel is hangzik a filmben a JD összes meghatározó dala a Transmission-tól a She's Lost Control-ig, de a korszak meghatározó zenei élete is megjelenik (Dawid Bowie, Iggy Pop, The Buzzcocks, Sex Pistols), ami érzésem szerint a film másik nagy erénye a fényképezés mellett.

A harmadik jó pont pedig Sam Riley-t illeti, aki nagyon szuggesztíven hozza Ian karakterét, elég megnézni, néhány JD koncertfelvétel, gyakorlatilag nincs különbség. De a színpadi megjelenésen kívül is baromira átjön az a Curtist övező misztikus kisugárzás, ami biztos vagyok benne, hogy a valóságban is körüllengte.

Ian tinédzserként megnősül, majd mikor a zenekar épp kezd sikeres lenni, kiderül, hogy epilepsziája van, aminek természetesen a zenész életmód nem igazán tesz jót, mire megszületik a kislánya belekeveredik egy szerelmi háromszögbe, amiből sehogy sem tud kilábalni. Betegsége is egyre kezelhetetlenebb, többször kap rohamot koncert közben, ami miatt szégyenli magát, és egyre kilátástalanabbnak érzi az életét. Egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után ugyan még visszatér, de depressziója egyre jobban eluralkodik rajta, végül az együttes első amerikai turnéjának előestéjén felakasztja magát. Mindössze 23 éves.

Összességében jó ez a film, kár, hogy tényleg sok benne a mindent megindokló szájbarágás, ami miatt nem lehet katartikus, és ami elveszi a misztikumot a történetből.

Azért több dolog is eszembe jutott a film kapcsán. Az első, hogy mért nem vágta szájba valaki ezt a kölköt, akkor talán idejében észre tért volna és még ma is élhetne. Persze, akkor lehet senki nem emlékezne már sem rá, sem a JD-re, és nem adna a mai napig inspirációt egy csomó zenekarnak.

A másik, hogy milyen szomorú az a tény, hogy a művészet együtt jár a tragédiával. Gondoljunk bele, mi lett volna ha Jim Morrison, Janis Joplin, Jimi Hendrix, Curt Cobain, vagy Ian Curtis idejében megkapja azt a bizonyos pofont és az életük normális kiegyensúlyozott mederbe terelődik. Akkor ma nem lenne: When The Music's Over, Mercedes Benz, All Along The Watchtower, Smells Like Teen Spirit, sem She's Lost Control. És ez csak néhány példa a rockzene világából.

Megérné????

A 18 éves Joshua Cody unottan néz egy vetélkedőt a tévében. Mellette a heverőn egy középkorú nő bóbiskol. Aztán benyit két mentős és a kérdésükre, hogy „Te hívtál minket?” a fiú csak annyit mond: "anyám túladagolta magát". A mentősök próbálják újraéleszteni, közben a fiú le sem veszi a szemét a tévéről. Tekintete nem árul el semmit. Az anyja pedig halott.

Western filmek tekintetében elég ínséges időket élünk. Az utóbbi 20 évben alig született jó film ebben a műfajban, de azért bizalomra ad okot, hogy pár évente csak feltűnik egy-egy minőségi alkotás (Yuma, The Proposition, Fegyvertársak...).

A Cohen testvérek ezúttal egy 1969-es John Wayne klasszikust dolgoztak át (bár az ő állításuk szerint az eredeti regényt és nem a filmet dolgozták fel). Western, Cohen testvérek, Jeff Bridges, ennyi nekem elég is volt, hogy a film felkerüljön a várólistámra.

2008-ban a Gettómilliomos aratott az Oscar gálán. Danny Boyle (Transpotting, 28 nappal később, Gettómilliomos...) új filmje, a 127 hours valószínűleg nem fog akkorát szólni, de egy-két szobrocskát így is bezsákolhat.

Boyle ezúttal egy megtörtént hegymászóbalesetet dolgozott fel döbbenetes drámaisággal, felejthetetlen moziélményt nyújtva. A történet - rémlik, mintha anno láttam is volna a National Geographic, vagy a Discovery csatornán - Aron Ralston, egy fiatal hegymászó rosszul végződött túráját mutatja be. 2003-ban Aron egy hétvégi túrára indult az Utah államban lévő Horseshoe kanyonhoz. Útközben, a semmi közepén egy hasadékba zuhant és egy elmozduló szikla a falhoz szorította a kezét. 5 napot töltött a hasadékban, végül eltörte és egy életlen zsebkéssel levágta a kezét, így túlélte a "kalandot".

Bár a The Social Network körüli hype óriási, és a kritikusok az egekig magasztalják (nagy valószínűséggel egy rakat Oscart is bezsebel majd), nem hinném, hogy ez volt 2010-ben az év filmje. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy rossz film. Isten ments, sőt, nagyon jó film, de azért volt idén (tavaly) néhány, ami jobb volt, igaz a 2010-es felhozatal meglepően erős volt, főként az előző egy-két év gyenge eresztései után.

David Fincher a Hetedik c. filmje szerintem a valaha volt legjobb thriller, míg a Harcosok klubja ott van minden idők legjobb 10 filmje közt. Ezek után két éve megcsinálta a Benjamin Button különös életét, ami számomra (díjesők ide vagy oda) nézhetetlen volt, egyszerűen eladta vele a lelkét Hollywoodnak, nálam pedig a várólista végére került mint rendező.

Tehát a  The Social Network nem Fincher személye, vagy az alapsztori (a Facebook születése) miatt volt a várólistámon, sőt egész addig nem is érdekelt, míg belém nem hasított a felismerés, hogy a forgatókönyvet nem más írja, mint Aaron Sorkin(!). Ettől kezdve aztán tűkön ülve vártam a filmet. Sorkin nevéhez olyan TV-sorozatok kapcsolódnak, mint a West Wings (Az elnök emberei), vagy a Studio 60 (A színfalak mögött). Senki nem tud olyan pontos és sziporkázó párbeszédeket írni, mint ő. Ez pedig szerencsére a TSN esetében is igaz. Ebben a filmben nincs pozitív hős, nincs karakterfejlődés, de még csak tanulság sincs, se pozitív, se negatív, mégis működik. Ez pedig az elképesztő párbeszédeknek, az aprólékosan kidolgozott részleteknek és a baromi feszes tempónak köszönhető. Nincs egyetlen másodpercnyi üresjárat sem. Bármennyire hihetetlen is egy nárcisztikus szociopata programozó zseni kicsinyes, egoista bosszúhadjárata képes volt 2 órán át a képernyő elé szegezni. Azt írták valahol, hogy olyan ez a film, mint egy TV-sorozat nagyon ütős pilot része, ami után azonnal néznénk tovább az egész évadot. Pontosan ezt éreztem én is. Darálnám tovább az évadot. Mert ez a film valójában egy epizód. Egy szelet Mark Zuckerberg életéből, melyben egy szerelmi csalódás után, megbántva, csalódottan, dühösen, részegen, néhány geek haverjával bosszúból meghackeli a Harvard egyetemi hálózatát és létrehozza a Facemasht, amely néhány óra alatt összeomlasztja az egyetem számítógépes rendszerét. A Facemashből persze nem lesz azonnal Facebook, ehhez kell egy plusz ötlet, amit Zuckerberg egyszerűen lenyúl két irigyelt, sikeres iskolatársától. Ebből persze per lesz, amit Zuckerberg nem is nagyon ért, hisz az ő fogalmai szerint nem lopott, csak csinált egy jobbat.

Talán ez a film egyetlen mondanivalója. Felpörgött világunkban olyan gyorsan juthat hatalomhoz valaki egyetlen ötlet segítségével, hogy nincs ideje megtanulni kezelni azt, de talán még felfogni sem. Ja és ha van lelked, eltipornak. Zuckerberg nem jó, nem gonosz, egyszerűen egy lélek nélküli zseni, már-már gép, akit egyetlen dolog érdekel, hogy elismerjék azok az emberek, akiknek a társaságát valamiért nagyon exkluzívnak tartja, és minden vágya, hogy közéjük tartozhasson. Az, hogy közben embereket tesz tönkre, vagy éppen milliárdokat keres valójában cseppet sem érdekli, ahogy a rendezőt sem, hisz nem von le semmilyen tanulságot, sem pozitívat (lám, csak bárkiből lehet milliárdos), sem negatívat (gondolkozz, mielőtt cselekszel), nem állít fel értékrendet (barátság, hűség, pénz, hatalom, ismertség, népszerűség). Lehet sokan épp ezért tekintik formabontó alkotásnak, én mégis maradi módon szeretem ha egy történetnek van veleje, ha úgy tetszik tanulsága, de mindenképp szeretem érezni, hogy megérinti a lelkemet. Ez a film remekbe szabott intellektuális szórakozás volt, de a lelkemet semmilyen módon nem szólította meg és ez nekem nagyon hiányzott.

Ezért nem érzem az év filmjének, "csak" egy nagyon jó filmnek.

Arra mindenesetre kíváncsi vagyok, hogy Fincher ezek után mit hoz ki a tavalyi év számomra egyik legjobb (mellesleg svéd) filmjének amerikai remakejéből, a Tetovált lányból.

Pletykák szerint Darren Aronofsky már 10 évvel ezelőtt megemlítette a Black Swan ötletét Natalie Portmannek. Azt is emlegetik, hogy a Pankrátor (Aronofsky ez előtti mozija) és a Black Swan eredetileg egy film lett volna, amiben a kiöregedett birkózó szerelme lett volna a törékeny balerina. Azt már nem fogjuk megtudni, hogyan tette volna a szépet Mickey Rourke Portmann kisasszonynak, viszont cserébe két nagyon jó filmet kaptunk, ez szerintem mindenképp megérte.

A görög származású hamburgi étteremtulajdonost, Zinost tragédiák sora sújtja. Barátnője Kínába megy dolgozni, rászáll az adóhivatal, egy elszabadult mosógépnek köszönhetően sérvet kap, egy "régi barát" szemet vet éttermére,  új, kissé pszichopata szakácsának ínyenc fogásai elűzik addigi, fagyasztott és konzervkajához szokott törzsvendégeit és még börtöntöltelék testvére is megjelenik, hogy rajta élősködjön.