Mona Paparu egyedül neveli 3 éves kislányát Vioricát. Vásári bábjátékosként járja a vidéket, ebből tartja el magukat, míg fel nem bukkan évek óta nem látott apja, aki arra kéri kísérje el Németországba egy orvosi kezelésre. Mona kétes hírű jóslásból élő nagynénjére bízza kislányát arra a néhány napra, míg apjával távol van.

Németországban azonban kiderül, hogy apja csúnyán becsapta, nincs semmilyen orvosi kezelés, egyszerűen egy adósságot kell kiegyenlítenie és erre nem talált más módot, mint hogy eladja a saját lányát kurvának. Mona Liverpoolba kerül, ahol Pascal irodalmi kávéházában kell dolgoznia. A kívülről ártatlannak tűnő hely valójában perverz gazdagok kielégítését szolgálja, ahol kedvenc irodalmi hősükkel élhetik ki alantas vágyaikat. Így válik Mona előbb Jeanne D’Arc-á, majd Desdemonává. Eközben odahaza a gyámhatóság elveszi a kislányt a nagynénitől, és mikor Mona hazatér részletesen be kell számolnia külföldi útjáról, hogy visszakaphassa őt. Ez az a pont, ahol a történet valójában kezdődik, hiszen minden előzményt Mona gyámhatósági elbeszéléséből ismerünk meg. Az elbeszélés pedig mágikus síkra viszi a nézőt. Mona sodródik egy olyan valóságban melynek sivársága, kegyetlensége az elviselhetetlenség határát nemhogy súrolja, de legtöbbször durván át is lépi. Egyetlen kiutat talál ebből a világból, a fantáziát.

Ez a mágikus alternatív valóság az egyetlen, amely elviselhetővé teszi a hétköznapokat, akár csak egy lepukkant kelet-európai faluban tengődik, akár valódi poklot él át kiszolgáltatott prostituáltként Angliában. A hivatalnok persze hamar visszazökkenti Monát (és minket) a valóságba, csendes lemondása a fantáziáról a film legdrámaibb jelenete. A záró képsor azonban újra kezdi "játékot" és kiki maga döntheti el, hogy mit kezd ezzel. Számomra elég nyomasztó volt mivel nem oldott meg semmit. Mona és kislánya éppoly céltalanul sodródtak tovább, mint eddig, ami pedig engem különösen nyomaszt, hogy amíg az eddigi fantázia szürreális volt ugyan de színes és mágikus, addig ez már egy "fantáziátlan" mágia mentes steril fantáziavilág, amiben a legelemibb hétköznap jelenik meg egy olyan steril IKEA-környezetben, amiben visszaköszön a hivatalban történt lemondás: a valódi valóság nem tűri a mágiát.

A film képi világa elég jól visszaadja a fantáziaképek szürrealitását. A film nézése közben többször beugrott néhány hasonló, de nagy költségvetésű alkotás (Big Fish, Doctor Parnassus és a képzelet birodalma, The Fall) és nyilván Hajdú Szabolcsnak csak töredékkeret állt rendelkezésére, a látványra nem panaszkodhatunk. Mind a jelmezek, mind a díszletek gyönyörűek.

Ezzel szemben a zene katasztrofális. Fülsértően hangos, és sokkal inkább ripacskodó, mint erősítő, volt olyan rész, ahol szó szerint elvonta az ember figyelmét a látványról bántó harsogásával. Nem néztem utána ki követte el, de botrányos munkát végzett.

Amivel még bajom volt, az a "túlzott" keleteurópaiság. Nem kicsit unalamas már ez a százszor lerágott csont. A kelet-európai kisváros (falu?) lepukkantsága, az emberek naivitása, vagy sokkal inkább hülyesége (és ez nem ugyanaz, mint az amerikaiak butasága, az műveletlenség, ez pedig önértékelési zavar), az, hogy nem tud kiállni saját magáért, nem is él, csak létezik, hogy még a nagymenők is lúzerek. Baromi irritáló, és igazán szeretnék már egy olyan kelet-európai filmet látni, amiben nem ezen van a fő hangsúly, még akkor is, ha a történet ezt nem feltétlenül kívánja meg.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.