Sosem voltam nagy rajongója sem a küzdő sportoknak, sem a róluk készült filmeknek, de az utóbbi három év három olyan filmet tett le az asztalra a témában, amelyek mindegyike megérintett. 2009-ben a Wrestler, 2010-ben a Fighter, most pedig a Warrior. És bár mindhárom film küzdősportról szól, sőt utóbbi kettőnél még a kerettörténet is mutat némi hasonlóságot, mégis nagyon különböző filmekről beszélünk, és mindhárom egész más hatást váltott ki belőlem, bár alapvetően valamennyi tetszett.

A Warrior egy testvérpárról és az apjukról szól, akik nagyon rég eltávolodtak egymástól, és egy nagyszabású ketrecharc verseny kapcsán találkoznak ismét. Brandon (Joel Edgerton) kétgyermekes családapaként fizikát tanít a helyi középiskolában, ám néha ketrecharcokon kénytelen küzdeni, hogy fizetni tudja a jelzálog hitelét. Az öccse Tommy (Tom Hardy) Irakból hazatérő veterán, aki nem igazán tud mit kezdeni magával, így aztán egy edzőteremben köt ki. Alkoholista apjuk (Nick Nolte) ugyan 1000 napja józan, de múltbeli viselkedése miatt mindkét fia gyűlöli, és bármennyire is igyekszik (mert nagyon próbálkozik az öreg), egyik fia sem tud neki megbocsátani. Tommy a testvérét Brandont is gyűlöli, de hogy mi történt a múltban azt csak apró utalásokból lassan és felületesen adagolva tudjuk meg (vagy inkább csak kitaláljuk).

A két fiú elindul a világ 16 legjobb harcosának szervezett versenyen, melynek fődíja 5 millió dollár és mivel mindkettőjüknek igazán szüksége van a pénzre, előbb utóbb a ketrecben kell egymással szembenézniük. Eddig egy családi drámába ágyazott sportfilm is lehetne, a Warrior azonban messze túlmutat egy ilyen szimpla kliséhalmon. Először is egy csomó dolog homályban marad. Nem tudjuk meg milyen tragédia történt a család múltjában, amiért a fiúk annyira gyűlölik apjukat, hogy ennyi év után sem képesek neki megbocsátani, nem tudjuk meg mit csinált Brandon, ahogy azt sem tudjuk meg igazán, mi történt Tommyval Irakban, csupán történetmorzsákat kapunk, amikből inkább csak nagyon homályos, töredékes történetet tudunk összerakni, mégis olyan impulzusok ezek, amelyek egy nagyon erős, megfoghatatlan, mégis nagyon emberi atmoszférát teremtenek. A karakterek szintén nagyon erőteljesek, eleinte egyikük sem tűnik túl árnyaltnak, ám idővel egyre mélyül a róluk kialakult kép. Brandon a tökéletes családapa, akit imád a felesége a gyerekei, a tanítványai, de még az iskola igazgatója is, aztán kiderül, hogy nem is olyan tökéletes, de közben mégis az. Tommy épp az ellentéte, minden szabályt felrúg, tele van gyűlölettel és látszólag csak győzni akar, persze később kiderül a motivációja, meg hogy hatalmas szíve van. Aztán itt van Paddy az apa, aki nagy gazember volt, most mégis annyira igyekszik, hogy szinte el sem tudjuk képzelni milyen megbocsáthatatlan dolgokat művelhetett a múltban.

A film második fele gyakorlatilag a ketrecben játszódik, így nem mehetünk el szó nélkül a harcok mellett, amik nagyon profin lettek megkoreografálva. Olyan tömény feszültség uralja valamennyit, hogy szó szerint körömrágva néztem végig annak ellenére, hogy tisztában voltam a végével. Nincsenek nagy vér- vagy izzadtságfröccsenések, nincsenek belassított fejkilengések, sem repülő fogsorvédők, mégis annyi izgalom van valamennyi küzdelemben, hogy sokszor éppúgy felszisszentem, vagy épp ujjongtam, mint a filmbeli nézők. A színészek előtt pedig kalap le, nem csak, mert elég jól kigyúrták magukat, hanem nagyszerűen megtanultak harcolni is, no meg a karaktereik megformálásában is kimagaslót nyújtottak mindhárman.

A befejezés olyan volt mint az egész film, nagyon drámai, mégsem volt túlragozva, nem rágtak semmit a számba, nem válaszoltak meg minden kérdést, mégis valahogy minden a helyére került. Jó volt na!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.