2008-ban a Gettómilliomos aratott az Oscar gálán. Danny Boyle (Transpotting, 28 nappal később, Gettómilliomos...) új filmje, a 127 hours valószínűleg nem fog akkorát szólni, de egy-két szobrocskát így is bezsákolhat.

Boyle ezúttal egy megtörtént hegymászóbalesetet dolgozott fel döbbenetes drámaisággal, felejthetetlen moziélményt nyújtva. A történet - rémlik, mintha anno láttam is volna a National Geographic, vagy a Discovery csatornán - Aron Ralston, egy fiatal hegymászó rosszul végződött túráját mutatja be. 2003-ban Aron egy hétvégi túrára indult az Utah államban lévő Horseshoe kanyonhoz. Útközben, a semmi közepén egy hasadékba zuhant és egy elmozduló szikla a falhoz szorította a kezét. 5 napot töltött a hasadékban, végül eltörte és egy életlen zsebkéssel levágta a kezét, így túlélte a "kalandot".

Az első kérdés ami, másokkal együtt, bennem is felmerült, hogy vajon lehet-e izgalmas, érdekes, drámai filmet csinálni egy ilyen történetből. Igaz, hogy a végkifejlet nem mindennapi, de ugyan hogy lehet egy szűk hasadékba szorult ember 5 napját filmre vinni úgy, hogy a nézők ne unják halálra magukat, mi több, hogy lehet úgy feszültséget teremteni, hogy mindenki tisztában van a film végi happyend-del, hisz tudjuk, hogy Aron él és virul, azóta családja van és a mai napig azt csinálja, amit a világon a legjobban szeret; hegyet mászik, túrákat szervez és vezet, mindezt fél kézzel.

Az első sajtóvetítések után aztán felröppentek a hírek, hogy többen rosszul lettek, hányingerre panaszkodtak, sőt, volt aki elájult annál a bizonyos kézlevágós jelenetnél.

Ezek után kétkedéssel vegyes izgalommal kezdtem neki a filmnek, amely végül minden várakozásomat felül múlta. Igaz, nem ájultam el, még csak a hányinger sem kerülgetett, de a levegőt én is gyorsabban vettem és a pulzusom is igen csak megugrott, mert valóban durván naturalista volt a végjáték, de ha valaki most azt gondolja, hogy egy klausztrofób, beteg, véres szörnyűségről van szó, az óriásit téved.

A film egy lenyűgözően fényképezett, elképesztő perspektívákkal operáló, ötletes megoldásokkal átszőtt nagyon feszes tempójú dráma, amelybe még a humor is belefér épp ott és épp annyi, ahol és amennyire pont szükség van. Csodálatos tájak, gyönyörű képek, ragyogó színek, lélegzetelállító vidék, amit bemutat, úgy, hogy közben végig érezzük a kontrasztot, az ember apróságát, sebezhetőségét, elveszettségét a természettel szemben, ami egyből megteremti a kezdeti feszültséget és gyakorlatilag odaszegez a székhez. A nagyszerű flash backek, ill. az ereje végén járó Aron hallucinációi pedig végképp magukkal rántanak és egyetlen pillanatra sem engedik el a nézőt. És itt jön a már említett humor, ami a legsötétebb pillanatokon segíti át Aront, és vele együtt természetesen minket, nézőket is. A film talán legemlékezetesebb jelenete (a nyiszáláson kívűl oc.) mikor Aron valóságshowt játszik önmagával.

Azt hiszem ez az a pont, amikor meg kell említenem a színészi játékot. James Franco ezzel az alakítással egyszer s mindenkorra bebizonyította, hogy kurvajó(!) színész. Mert hiába a gyönyörű képek, a tökéletes rendezés, az ötletesebbnél ötletesebb dramaturgiai megoldások, nélküle az egész fabatkát sem ért volna, és a csúcspontban sem rágtuk volna szét a körmünket annak ellenére, hogy tudtuk, úgy is megmenekül. Bevallom én is csak akkor lettem ebben egészen biztos, mikor a film legvégén már az igazi Aron képeit láttam amint boldogan úszik, hegyet mászik, vagy a kislányával játszik.

Összegezve a 127 hours egy nagyszerű dráma kitartásról, megbánt dolgokról, elmulasztott lehetőségekről egy szóval az életről.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.