Nem voltam fanatikus Joy Division rajongó sosem, de volt pár számuk, amit nagyon szerettem, Ian Curtis hangjától pedig mindig libabőrös leszek.

A történetet nem ismertem (mint mondtam, nem voltam igazán rajongó), azt tudtam, hogy a JD az énekes halála után trióként működött tovább, és New Order néven a '80-as években sokkal nagyobb sikereket értek el, mint a JD, annak ellenére, hogy előbbi formáció kult státuszba emelkedett Ian Curtis halálát követően szinte azonnal.

A film nem egy szokványos zenész-film, legalább is abban az értelemben, hogy nem kell hozzá JD rajongónak lenni, de még az sem fontos, hogy ismerjük egyáltalán a JD-t.

A középpontban Ian Curtis karaktere áll, aki archetípusa az érzékeny, az evilágból folyton menekülni vágyó, melankolikus művésznek. Mint ilyen, szinte természetes, hogy fiatalon meg "kell" halnia. A film pedig az első perctől efelé tereli a karaktert.

Kezdve onnan, hogy az egész film fekete-fehér, a kamera használatán át (sok kézikamera használat, alulról való fényképezés, lassú körkörös kameramozgások) a sokszor a szájbarágás határát súroló történetvezetésig, minden képkocka a tragikus végkifejletet készíti elő. Sokszor szájbarágós, igen, ez a film legnagyobb hibája, ezért nem is volt igazán megrázó erejű.

A képi világ persze nem véletlen, hiszen a filmet az az Anton Corbijn (holland rendező) rendezte, aki többek között a Depeche Mode-nak, a U2-nak, a Metallica-nak, vagy épp a Joy Divisionnak (Transmission) készített videoklippeket, sajátos egyedi, azonnal felismerhető képi világgal. Ugyanez a sötét, rideg karakteres képi világ köszön vissza a filmben, ami nagy mértékben kárpótol az "erőltetett" forgatókönyvért, és valóban odaszegez a fotelhez.

A film másik erőssége a zenei vonal. Mivel egy zenész életrajzi filmjéről beszélünk alapvető jelentősége van a zenéknek. Fel is hangzik a filmben a JD összes meghatározó dala a Transmission-tól a She's Lost Control-ig, de a korszak meghatározó zenei élete is megjelenik (Dawid Bowie, Iggy Pop, The Buzzcocks, Sex Pistols), ami érzésem szerint a film másik nagy erénye a fényképezés mellett.

A harmadik jó pont pedig Sam Riley-t illeti, aki nagyon szuggesztíven hozza Ian karakterét, elég megnézni, néhány JD koncertfelvétel, gyakorlatilag nincs különbség. De a színpadi megjelenésen kívül is baromira átjön az a Curtist övező misztikus kisugárzás, ami biztos vagyok benne, hogy a valóságban is körüllengte.

Ian tinédzserként megnősül, majd mikor a zenekar épp kezd sikeres lenni, kiderül, hogy epilepsziája van, aminek természetesen a zenész életmód nem igazán tesz jót, mire megszületik a kislánya belekeveredik egy szerelmi háromszögbe, amiből sehogy sem tud kilábalni. Betegsége is egyre kezelhetetlenebb, többször kap rohamot koncert közben, ami miatt szégyenli magát, és egyre kilátástalanabbnak érzi az életét. Egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után ugyan még visszatér, de depressziója egyre jobban eluralkodik rajta, végül az együttes első amerikai turnéjának előestéjén felakasztja magát. Mindössze 23 éves.

Összességében jó ez a film, kár, hogy tényleg sok benne a mindent megindokló szájbarágás, ami miatt nem lehet katartikus, és ami elveszi a misztikumot a történetből.

Azért több dolog is eszembe jutott a film kapcsán. Az első, hogy mért nem vágta szájba valaki ezt a kölköt, akkor talán idejében észre tért volna és még ma is élhetne. Persze, akkor lehet senki nem emlékezne már sem rá, sem a JD-re, és nem adna a mai napig inspirációt egy csomó zenekarnak.

A másik, hogy milyen szomorú az a tény, hogy a művészet együtt jár a tragédiával. Gondoljunk bele, mi lett volna ha Jim Morrison, Janis Joplin, Jimi Hendrix, Curt Cobain, vagy Ian Curtis idejében megkapja azt a bizonyos pofont és az életük normális kiegyensúlyozott mederbe terelődik. Akkor ma nem lenne: When The Music's Over, Mercedes Benz, All Along The Watchtower, Smells Like Teen Spirit, sem She's Lost Control. És ez csak néhány példa a rockzene világából.

Megérné????

 

 

 

 

süti beállítások módosítása