Imádom a filmzenéket. Ennek a filmnek is a zenéjét ismertem, hallgattam, szerettem - az egyik leggyönyörűbb filmzene, amit ismerek, Clint Mansell mesterműve -, de a filmet csak most sikerült megnézni.

Furcsa film. Először csak a szomorúsága, lassúsága és időnként a giccs határán egyensúlyozó, elképesztően gyönyörű képi világa maradt meg bennem, aztán aludtam rá egyet-kettőt és egyre többet kezdtem gondolni rá, egyre több minden jutott róla eszembe, egyre több rétege tárult fel.

A történet egyszerű: egy orvos Hugh Jackman fiatal és szép felesége Rachel Weisz halálos agytumorban szenved. Gyógymód nincs. A férj kétségbeesetten kutatja a gyógymódot feláldozva mindent, hogy megmentse azt akit mindennél jobban szeret. A nő eközben már elfogadta sorsát, megírja élete fő művét, bár tudja, hogy befejezni férjének kell, mert ő már nem fogja tudni.

A férfit felemészti a megszállottsága és bár sikerül áttörést elérnie, mindent elveszít, ami valaha számított.

Gyász, elengedés, önzés, lelkiismeretfurdalás, félelem az egyedülléttől, a haláltól, az ismeretlentől. Darren Aronofsky teret és időt váltogatva mutatja be mindezt, megteremtve ezzel a film egyedülállóan furcsa, gyönyörű, szomorú, misztikus bár nem könnyen követhető atmoszféráját. Mindenképpen többszörnézős alkotás.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mozgokepezo.blog.hu/api/trackback/id/tr742256456

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása