Na ezért jó blogot/naplót/akármit írni!

Wim Wenders angyalos filmjét annak idején többször is láttam – 3-4x, vagy még többször, nem emlékszem -, de az elmúlt 17 évben biztos nem néztem meg. Arra emlékszem, hogy nagyon szerettem ezt a filmet, bárhol, bármikor képes voltam megnézni, nagyon tetszett a fényképezése, benne volt Colombo hadnagy, meg Nick Cave, meg hogy szentimentális tündérmese egy angyalról, aki beleszeret egy halandó lányba, és ezért emberré válik. De hogy mennyi rétege van ezen kívül, azt nem biztos, hogy fel tudtam volna idézni. Persze a tegnapi újranézés utáni gondolatok egyáltalán nem biztos, hogy 17 éve is eszembe jutottak, sőt…

Lehet, hogy csapongó leszek, de a gondolatok is csaponganak bennem, azért igyekszem kissé rendszerezni.

Tegnap a film után megkérdezték tőlem, hogy mikor először láttam a filmet, akkor is ugyanolyan hatással volt-e rám, mint többedik nézésre. Azt mondtam nem emlékszem, de már akkor is tetszett, de hát én alapvetően szentimentális vagyok. Valóban nem emlékszem, és tényleg szentimentális vagyok, de utóbb elgondolkodtam, vajon azért kaptam ezt a kérdést, mert elsőre csak a szentimentális keret csapja meg az embert, ami sokaknak nyílván inkább giccses, mint tetsző? Ha csak a csupasz vázat nézzük, akkor a film valóban a giccs határán lavírozó egyszerű love story. Adva van egy angyal Damiel, aki társaival együtt egy téren és időn kívüli, metafizikai síkon létezve figyeli az embereket. Damiel beleszeret egy halandó lányba, Marionba – ezzel létrejön a konfliktus. Próbálja maga megérteni és feloldani a helyzetet, többször meglátogatja a lányt, beszél a társával, Cassiellel, sőt egy exangyallal Peter Falk-kal (külön zseniális, hogy egy amerikai sztár önmagát játssza – Los Angelesből jött - , a Colombos poénokról nem is beszélve J) is. Végül emberré válik, hogy megkereshesse Mariont. Mikor találkoznak, kialakul a szerelem, ezzel helyreáll az egyensúly. Itt félbeszakad a történet, nyitva marad (to be continued…), a folytatást 1993-ban a Faraway so Close c. filmben szállítja Wenders.

Van tehát az angyali világ, amely a testetlen létezés, a téren és időn kívüliség örökkévalóságának, a dolgok fölöttiségének megfelelője. Az angyallét épp ezért üres. Az angyalok csak figyelők. Az hogy a dolgok felett állnak, egyben tehetetlenségre is kárhoztatja őket. Nem tudnak beavatkozni, az emberek nem láthatják őket, néha ugyan megérzik a jelenlétüket, de ennél közelebbi kapcsolat nem alakulhat ki köztük. A világ, amiben élnek fekete-fehér. Nem érzékelik, nem érzékelhetik a színeket, az árnyalatokat. Nem tudják befolyásolni az eseményeket, csak rögzítik. Mindezt nagyon érzékletesen mutatja be Wenders, gyakorlatilag az első 20 perc nem is szól másról. Az angyalokhoz hasonlóan a kamera is lebeg, úszik a levegőben, be-belibben egy-egy szobába, a metróba, a könyvtárba, átsuhan a város felett, miközben narrálva halljuk az emberek gondolatait, amelyek legtöbbször fájdalomról, elveszettségről, ürességről, magányról szólnak. A hangok is tompán, szűrve jutnak át, az egyhangú narráció pedig végképp megfosztja azokat minden súlytól, bármennyire negatív gondolatokat is közvetítenek.

Ezzel szemben az emberi világ színes, zajos, szaga, hője, súlya van.

Érdekes a város megjelenítése. Berlin nem egyszerű helyszín. Szimbolikus jelentősége van. Egybefonódik a múlt: a római utak, Hitler és a Harmadik Birodalom, a háború, és a jelen: a hidegháború, a megosztottság, a be/elzártság. Az egész városnak bunker jellege van, amelyben az élet, nagyon zárt határon mozog, ahol a megszokott régi értékek rég értelmüket vesztették ( Berlint a világvárost egyetlen képkockán sem látjuk, csak lepukkant helyszíneket, háborús romokat és a falak közé zárt senkiföldjét.). Homer, az öreg „mesemondó” még emlékszik a régi Berlinre, amely pezsgő volt és élettel teli, de most elveszetten, otthontalanul bolyong a ’80-as évek falanszterében. Nem véletlen a sok háborús dokumentum részlet, ezek a halálról, a világháború pusztításairól adnak hírt. Olyan világban élünk, amely romokra épült és ez hatással van egész emberi mivoltunkra. Az élet ebben a „bunker-világban” kényszerű, az életben maradás az egyetlen, amiért létezni kell (cirkusz) és csak egyetlen módon lehet kiszállni: a depressziós fiú öngyilkossága, mint kiút azonban még Cassielt is megviseli, pedig az angyalok ugye érzéketlenek. Mégis a halál által az ember épp attól fosztja meg magát, amit egy angyal sosem kaphat meg – talán emiatt érti meg ennek valódi értékét, ezért éli meg valódi fájdalomként a fiú halálát és önnön tehetetlenségét. Mert az angyal, akinek a földi, politikai határok értelmetlenek, nem jelentenek problémát, hisz gondtalanul átjut a falon bármikor, képtelen egy egyszerű érintésre (egy ember számára épp ez értelmetlen), amivel talán megmenthetne egy életet.

Ugyanakkor az élet igenlése ezekben a háborús dokumentum részletekben is megjelenik, a romok között az ágyneműt szellőztető asszony alakjában (az emberi oldalon), szürke árnyalatok között otthonos színekkel.

Mért akar hát Damiel ember lenni? Miért vágyik inkább a szenvedéssel teli halandó létre, mint a szenvtelen, örök, éteri létezésre? Wenders ezekre keresi a választ és meg is adja, ehhez használja eszközül a filmet, amelyben a történet innentől kezdve már nem is annyira lényeges.

Nyelvezete is ezért olyan fennkölt, köszönő viszonyban sincs a hétköznapi beszélt nyelvvel. 

A rosszat megélni is jobb, mint semmit nem érezni. Minden nyomorúságával és végességével együtt is jobb, teljesebb a földi lét, mint az angyalok örök magányosságra és érzéketlenségre ítélt földöntúli létezése. Ezt állítja Colombo az „ex-angyal”, ez a film alaptézise, ennek bizonyítása zajlik a szemünk előtt, ezért akar Damiel is ember lenni. Mikor pedig ember lesz, beleveti magát az életbe. Felfedezi a színeket, megismerkedik emberekkel, érzi a hideget, meleget, találkozik Colomboval is, aki ad ugyan néhány instrukciót, de sokat nem árul el. Mindenki maga fedezze fel az életet, ez a szép az egészben. Damiel pedig Marion keresésére indul, végül megtalálja a lányt is és a szerelmet is.

Marion figurája nagyon izgalmas. Tulajdonképpen ő a kapocs a kétféle lét között. Magányos, gyökértelen és céltalan (akár angyal is lehetne), tehetséges ugyan, de lehetőség híján tehetsége elenyészik. Csak kóborol a világban várva, hogy megtalálják. Ezáltal remél célt és állandóságot. Légtornászként éppúgy lebeg, mint egy angyal, még szárnyai is vannak – bár csak kellékek –. Összeköti a két világot, az emberi világban él, mégis ő az, aki bár tudtán és akaratán kívül lecsábítja az angyali világ egy lakóját, beteljesítve Damiel már eddig is meglévő vágyát, megváltást hozva ezzel mindkettőjüknek.

Még az jutott eszembe, hogy az angyalok miért nem szépek? Teljesen átlagos külsejűek, sőt néhányuk kifejezetten a nem épp megnyerő kategóriába tartozik. 40-es éveik közepén járó, hosszú egyen-kabátban, kissé lepukkanva ábrázolja őket Wenders. Jó, nem gondolom, hogy barokkos kis pufók aranyhajú gyerekeknek kéne lenniük, de mindenesetre ilyen lestrapáltaknak sem képzelném őket. Azon gondolkoztam, hogy így születtek-e vajon, vagy csak a háborúk, a szenvedés, az emberi történelem nyomorúsága képeződik le általuk. Tudatos casting szülte őket, vagy csak véletlen és én képzelek bele többet, mint valójában van benne.

Visszaolvasva olyan, mintha ez alapvetően egy szomorú film lenne. Pedig nem az, valójában nagyon is életigenlő, tele pozitív energiával. Az biztos, hogy valahányszor láttam, mindig derűs hangulatban álltam fel a végén. Szép film, ajánlom mindenkinek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.