Nicolas Winding Refn nevével tavaly a Drive kapcsán találkoztam először, ami számomra 2011 legjobb filmje volt. Persze hogy egyből kíváncsi lettem a korábbi filmjeire is, de csak most jutottam hozzá, hogy pótoljam ezeket. Elsőként a Valhalla Rising - magyarul A vikingek felemelkedése (tuti nem látott a filmből egy percet se aki ezt a hülyeséget kiötölte) került a lejátszómba, amely 2009-ben készült.

Hol is kezdjem? A film végén először nem tudtam eldönteni, hogy zseniális, vagy borzasztó volt, de ahogy eltelt egy kis idő, és a dolgok kezdtek összeállni, közben újabb és újabb rétegek kerültek a felszínre, úgy döntöttem, hogy egy elképesztően zseniális filmet láttam, aminek az az egyetlen hibája, hogy 10 emberből 9 valószínűleg nem tudja végignézni. Ez a film kizárólag olyan nézőknek való, akik képesek elmerülni a képekben, a fényekben, a hangokban, akiket nem riaszt, hogy hosszú percekig semmi sem történik, mert pont a semmi nem történés a lényeg, hogy aztán a valami történés igazán odacsapjon. Szóval, aki tudja magáról, hogy nem neki való az ilyen fajta meditatív mozi, az akár ne is olvasson tovább, a filmet pedig jó messzire kerülje el.

A film főhőse One-Eye (Mads Mikkelsen), a félszemű, néma (legalábbis egyetlen szót sem szól az egész film alatt) harcos, aki valahol a zord északon a vikingek fogságában tengődik és rendszeresen gladiátorharcokon küzd, így szerezve pénzt fogvatartóinak. Természetfeletti ereje hamar kiderül, nem csak abból, hogy roppant kreatívan végzi ki valamennyi ráküldött ellenfelét, de bevillanó látomásairól is csakhamar kiderül, hogy a jövő képei villanak fel számára. Ezen “flashforward” látomások segítségével (is) egy nap kiszabadul és lemészárol mindenkit. Csak Are-t, a kisfiút hagyja életben, aki az ételt vitte neki, és sebeit ápolta fogsága alatt, majd elindul... a gyerek meg más választása nem nagyon lévén vele tart. Útjuk során összeakadnak egy csapat keresztes harcossal, akik Jeruzsálem visszafoglalását tervezik. A harcosokhoz csapódva tengerre szállnak, majd hosszú, kegyetlen hánykolódás után végre partot érnek valahol. Nem tudják hol vannak, csak az a biztos, hogy nem Jeruzsálemben (a néző számára lassan azért kiderül, hogy valahol Amerika északi részén köthettek ki). Az új, ismeretlen világ sorra felőrli a keresztény harcosokat, akik egyre mélyebbre süllyednek saját poklukban, miközben hősünk feláldozva önmagát, megmenti Are-t és megtalálja saját Valhalláját.

Ennyi a történet, de Refn filmje sokkal inkább metafizikai kérdéseket boncolgat. A harcos útján keresztül hit és Isten, természet és ember, bosszú és önfeláldozás kapcsolatát mutatja meg. Társadalomkritika, vallásfilozófiai értekezés, elveszettség, otthontalanság, célok, értékek, önmagunk megtalálása, ezekről szól a Valhalla Rising.
A főhős, One-Eye összetett figura, akire leginkább mégis a homály jellemző. Nem tudjuk honnan jött, nem tudjuk kicsoda, nem tudjuk mik a motivációi. Refn szerint karakterét western- és szamurájfilm-hősök mellett a jövőben játszódó Menekülés New Yorkból Snake Plisskenje ihlette, de Odin földi inkarnációjának is tekinthetjük, erre utalnak természetfölötti képességei; hatalmasabb és bölcsebb a többieknél, nincs ellenfele, bárkit bármikor megöl, ha úgy tartja kedve, szavak nélkül beszél és látja a jövőt. Mads Mikkelsen pedig kimagasló alakítással kelti életre a figurát.
Szöveg alig van a filmben, épp ezért minden mondatnak jelentősége van. Refn rengeteg szimbólumot használ (néhányuk csak pár újranézés, vagy némi kutatómunka után nyer értelmet), erősen stilizált eszközökkel mutatja meg a harcos útját. Meditatív hosszú snittek és sokkolóan brutális jelenetek váltják egymást, ám egyetlen pillanat sem tűnik feleslegesnek, vagy hatásvadásznak. Ellenkezőleg, épp ez a sokkhatás váltja ki, hogy elgondolkozzunk, hogy tovább lássunk a felszínnél, hogy leássunk a történet mélyére.

Már a Drive-ban is fontos szerepe volt a zenének, a Valhalla Rising-ban azonban legalább olyan meghatározó jelentőségű, mint maguk a képek, sőt sok esetben a zajok (ebben a filmben leginkább zajokról és nem zenéről beszélhetünk) jelentős többletjelentéssel ruházzák fel a képeket. Az Einstürzende Neubauten fémes hangzású ipari zörejeiből táplálkozó hangok közben például szuperközeliben láthatjuk a keresztesek agóniáját, vagy épp egymás mészárlását, miközben magához a látványhoz tartozó természetes hangot egyáltalán nem hallani, ami az elviselhetőség határáig fokozza diszharmónia érzését a nézőben, megteremtve ezzel az otthontalanság, a totális elveszettség elviselhetetlen érzését.  

Nem egy könnyed szórakozás tehát ez a film, de aki végig tudja járni az utat a harcossal, az szerintem nem fog csalódni, de legalább is hosszú időre elegendő gondolkodnivalót kap útravalóul.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.