Balabanov új mozija a ‘90-es évek közepén játszódik Szentpéterváron. Központi figurája egy afgán-szovjet háborús jakut veterán őrnagy, aki kazánfűtőként dolgozik, ott is lakik, és amikor épp nem a szenet lapátolja, véget nem érő regényét írja egy XIX. sz-i orosz bűnözőről, akit Yakutiába száműztek. Időnként meglátogatja volt bajtársa, az őrmester, és hoz néhány égetni való hullát “rossz embereket”, akiket két lapát szén közt betuszkolnak a kazánba. Két kislány is elmegy hozzá néhanap, nézni a tűzet és hallgatni, amint az őrnagy felolvas nekik a regényéből. Az őrmester egyik szótlan gorillája dugja az őrnagy lányát, aki az őrmester lányával közös bunda üzletet vezet. Az őrmester lányát szintén dugja a szűkszavú bérgyilkos, és ebből a szerelmi háromszögből kiindulva egy szürreális bosszúfilmbe torkollik a történet. Előbb a fűtő lányát öli meg az őrmester parancsára (akit a lánya vesz erre rá féltékenységből) szemrebbenés nélkül a csélcsap szerető, nem sokkal azután, hogy házassági ígéretet tett neki, majd a lány holttestét ugyanúgy elviszik a kazánba, mint a többi rivális gengszterét. Az őrnagy csak a cipőjét ismeri fel, és mikor megbizonyosodik, hogy az “ócska áruló ribanc” valóban a lánya volt, felölti kitüntetésekkel teletűzdelt uniformisát, felkerekedik és egy szó nélkül megöli az őrmester lányát, a bérgyilkost végül az őrmestert is, majd visszatér a kazánházba, leül a kazán elé és felvágja az ereit. Elsőre a film egész visszafogottnak tűnt, legalább is balabanovi mércével nézve, de ahogy leülepszik a történet, épp ez a visszafogottság (nincsenek fröcsögő artériák, levágott végtagok, vagy rothadó hullák) az ami iszonyatosan nyomasztóvá teszi. Balabanov egy olyan világot mutat be (alighanem nagyon is hitelesen) ahol az emberi élet oly mértékben értéktelen, hogy megölni valakit semmivel sem jelent nagyobb kihívást, mint egy lapát szenet vetni a tűzre. A kegyetlenség, az erőszak annyira része a hétköznapoknak, hogy az olyan egyetemes értékek, mint a szeretet, vagy a becsület épp annyira tűnnek nevetségesnek és szánalmasnak, mint az, ahogy az őrnagy rituálisan felölti kitüntetésekkel teletűzdelt díszegyenruháját, hogy aztán ölni induljon benne.

A Fűtő egy igazi low-budget film, mindössze 183 543 (!) dollárból készült, kizárólag állami pénzből. Még a 2009-es Morphine is 800 000 dollárba került, pedig az sem mondható épp drágának. A filmben gyakorlatilag a fűtőt alakító Mikhail Skryabin-on kívűl nem nagyon találunk hivatásos színészt. A szerepeket barátok, ismerősök, volt afganisztáni deszantosok játszák.
De nem csak Balabanov színészei egyszerű emberek, az eszközei is azok. Semmi felesleges felhajtás, nincsenek üldözős akciójelenetek, vagy drámai haláltusák. A gyilkosságok a pillanat töredéke alatt megtörténnek, annyira egyszerűen és nyersen, hogy mire észbe kapunk, már csak a hátrahagyott hullákat látjuk, miközben derűs, latinos gitárzene teremt elképesztően disszonáns hangulatot.
Egyszerű, mégis rafináltan brutális ez a mozi, amely Balabanov többi filmjéhez hasonlóan a posztkommunista orosz társadalom cinikus allegóriája is egyben.