2011 legjobb filmje volt nálam Nikolas Winding Refn Drive-ja. Ennek hatására néztem meg múlt héten a 2009-es Valhalla Rising-ot, ami után úgy döntöttem, hogy imádom ezt a palit és az összes eddigi munkáját látni akarom. A pünkösdi hosszú hétvége remek alkalmat nyújtott egy Refn-maratonhoz, így nem is halogattam tovább, begyűjtöttem eddigi filmjeit és moziztam egész hétvégén. És hogy miket láttam? A tovább mögött megmutatom.

Nicolas Winding Refn nevével tavaly a Drive kapcsán találkoztam először, ami számomra 2011 legjobb filmje volt. Persze hogy egyből kíváncsi lettem a korábbi filmjeire is, de csak most jutottam hozzá, hogy pótoljam ezeket. Elsőként a Valhalla Rising - magyarul A vikingek felemelkedése (tuti nem látott a filmből egy percet se aki ezt a hülyeséget kiötölte) került a lejátszómba, amely 2009-ben készült.

Hol is kezdjem? A film végén először nem tudtam eldönteni, hogy zseniális, vagy borzasztó volt, de ahogy eltelt egy kis idő, és a dolgok kezdtek összeállni, közben újabb és újabb rétegek kerültek a felszínre, úgy döntöttem, hogy egy elképesztően zseniális filmet láttam, aminek az az egyetlen hibája, hogy 10 emberből 9 valószínűleg nem tudja végignézni. Ez a film kizárólag olyan nézőknek való, akik képesek elmerülni a képekben, a fényekben, a hangokban, akiket nem riaszt, hogy hosszú percekig semmi sem történik, mert pont a semmi nem történés a lényeg, hogy aztán a valami történés igazán odacsapjon. Szóval, aki tudja magáról, hogy nem neki való az ilyen fajta meditatív mozi, az akár ne is olvasson tovább, a filmet pedig jó messzire kerülje el.

A filmet már a bemutató előtt erős kult-hangulat lengte körül, emiatt elég vegyes várakozásokkal tekintettem rá. Sokan azonnal az év filmjének kiáltották ki, néhányan viszont egyenesen nézhetetlennek tartották. Arról nem is beszélve, hogy minden nőismerősöm kvázi szerelmes lett Ryan Goslingba (bevallom én eddig nem tartottam valami nagyra sem mint színész, sem mint pasi), ami kimondottan arra késztetett, hogy csakazértis azt mondhassam a végén: „ugyan már ez a nyálas kiskölök még dodzsemet sem tudna vezetni, nanehogymár ő legyen a coolcsávók legcoolabbika”. Komoly kétkedéssel ültem tehát le, sőt a kisördög is munkált bennem, mint mondtam, de hamar kiderült, hogy Nicolas Winding Refn remekműve nekem is az év egyik legnagyobb mozis élménye, sőt Ryan Gosslingba is belezúgtam egy kicsit nagyon.  

Régóta rajongok a vámpírokért, legyenek akár könyvben, akár moziban, akár TV-sorozatban. Bár a Twilight-hisztéria óvatossá tett, mert az abban szereplő nyálas elkorcsosult csillámló izék már nagyon nem hasonlítanak az éjszaka sötét démonjaira. Épp ezért minden olyan film, amiben valódi gonosz vámpírokkal találkozhatok azonnal felkúszik a várólistám elejére. Ha pedig a vadász Paul Bettany, innentől már nem is várólistás, azonnal látni akarom.

Sokan sok rosszat mondtak erről a filmről, de nekem igazából tetszett. Persze nincs mélyenszántó mondanivalója, nincs benne egyetlen eredeti ötlettől vezérelt képkocka, nincsenek összetett karakterek, de még nagyon kibontott jellemek sem. Van viszont tök jól kinéző posztapokaliptikus elsivatagosodott világ, steampunk város, dark hangulat az első pillanattól kezdve, Szárnyas fejvadász és Mad Max feeling, iszonyú rusnya (na ez szerintem elég eredeti vámpírábrázolás - legalább is én még nem láttam ilyet) emberszéttépő dögök, óriási fogakkal, szemek nélkül, folyton nyáladzva (nekem a Descent mutáns barlanglakó lényei jutottak eszembe róluk), és vannak pörgő akciójelenetek, amik tényleg baromi látványosak és engem totál hidegen hagy, hogy fittyet hánynak a fizika összes törvényére. A látvány tehát simán eladja a filmet, és azt gondolom, hogy nem is volt magasztosabb célja.

A történet egy elképzelt világban az emberek és vámpírok közti évszázados háború befejeződése után kezdődik. A vámpírok legyőzése után a különleges képességekkel bíró katonapapok, elvonultan élnek abban a néhány megmaradt városban, amelyet kemény kézzel irányít az egyház. Mikor egy vámpírhorda elrabolja egyikük (Pap) unokahúgát, ő szembeszállva az egyházi tiltással magánakcióba kezd és a lány kiszabadítására indul. Hamarosan segítője is akad, a lány vőlegénye és egy papnő, akit eredetileg az elfogására küldtek. Útjuk során egyre keményebb ellenfelekkel kell szembeszállniuk, végső küzdelmük tétje pedig  nem kisebb, mint az egész emberiség megmentése.

A színészekkel sem volt baj, bár nem is kellett kimagaslót nyújtaniuk, hiszen, mint már mondtam, nem voltak nagyon összetett karakterek. Paul Bettany (Pap) jól hozza a zord harcos papot, azt hiszem egy komolyabb akcióhős szerep is kimondottan jól állna neki, bár valószínűleg elfogult vagyok vele szemben. :) Maggie Q (Papnő) is jól mutat a harcos papnő szerepében, és Christopher Plummer (monszinyor Orelas) kellőképpen utálnivaló egyházi vezetőként. Talán csak Karl Urban (Black Hat) hagyott bennem némi űrt. Az egy dolog, hogy számomra kissé homályos maradt, miszerint ő hogyan és miért lett az ami (lehet, hogy csak nem figyeltem eléggé), de ha már azoknál az igazán ocsmány dögöknél is rosszabb főgonosszá kellett lennie, akkor lehetett volna legalább egy kicsit ijesztőbb. A fekete kalap meg a kontaktlencse viszont ehhez azért önmagában kevés volt.

Külön piros pont jár viszont az alkotóknak, amiért két olyan színészt is castingoltak, akiket eddig vámpírként ismerhettünk: Cam Gigandet (Hicks) épp a már említett Twilight-ban harapdálta Bellát, itt pedig hős szerelmesként rohan barátnője megmentésére. Stephen Moyer (Aaron), szegényt itt alaposan helyben hagyták a vámpírok, pedig ő az HBO-n jelenleg is futó True Blood c. sorozat legendás Bill Compton-ja.

Összességében jól szórakoztam rajta. Igazi nyár esti agykikapcsolós látványosság.

Aki látta, tuti emlékszik rá, hogy a 2007-es Grindhouse mozi két filmje közt volt néhány kamuelőzetes. Ezek egyike volt a Machete, amit Robert Rodriguez most valóban megcsinált és nem kamuzott, hozta a tőle elvárhatót, sőt...

ELKEZDŐDÖTT, és nem is akárhogyan. Már aludtam rá egyet, de még nem tértem magamhoz. Nem is tudom, mivel kezdjem. Azonkívűl, hogy aztak...életbe!!!!! Eldobtam az agyam, és azóta is próbálom összekaparni.

Nagyon kíváncsi voltam, mit fog kezdeni Sutter a második szezon végének nem kicsit durva cliffhangerével. Féltem, hogy túl egyszerűen, vagy "bután-véresen" oldja meg, de szerencsére alaptalan volt a félelmem. Tanítani lehetne, olyan tökéletesen felépített nyitányt kaptunk. Az emlékeztető képsorok után bő 15-20 percben a drámáé volt a főszerep. Sutter végigment az összes szereplőn, nem siette el, hagyta, hogy a tragédia minket is kellőképpen átjárjon. Természetesen Jax volt a legjobban összetörve, csak társai tudták talpra állítani (szó szerint), de bármennyire tettrekésznek mutatta magát, fiával együtt elvesztette a klubba, de lenginkább a saját magába vetett hitét. Nagyon megindító volt mind a Piney-val, mind Tara-val való párbeszéde. Utóbbi nagyon jól érzékeltette mennyire összezavarodott. Tara tehetetlenség-érzése egyenesen megrendítő volt, Maggie Siff pedig brillírozott a szerepben, a kórházas jelelenetnél alig kaptam levegőt.

Gemma törénete másik szálon fut, miután menekülnie kell, nem is tud a történtekről. Ennek ellenére ott is pattanásig feszült a helyzet, mintha érezné, hogy valami nagyon nincs rendben (saját problémáján kívűl) nem bír a rejtekhelyen maradni, végül apjához megy. Az öreg felbukkanása a semmiből kicsit ugyan fura volt, de betegsége (artzheimer-kór) magyarázhatja, miért nem hallottunk eddig róla, a jövőben pedig (Suttert ismerve) meghatározó szerepe lesz.

A rész második felében aztán beindul az akció. Megkezdődik a kutatás Abel után, az autós üldözés baromi jó volt és végre Opie és Jax újra egymásra talált. Ismét felbukkan az ATF-es csaj (irritálóbb, mint valaha, egy igazi gennyláda), imádtam, ahogy Clay beolvasott neki: "Anything happens to my grandson, anything, I promise you I'm gonna shove a gun barrell up that bony ass of yours and I'm gonna blow that black heart of yours out."

Az utolsó öt percre pedig egyszerűen nem találok szavakat. Az egy dolog, hogy iszonyú durva cliffhangert kaptunk már megint, de olyan képekkel tarkítva, amiket egyhamar nem hiszem, hogy elfelejti aki látta. Jax dühének kirobbanása/beteljesedése, az ártatlan áldozatok (amerikai sorozatban nem emlékszem, láttam-e valaha ilyesmit) döbbenetesek voltak. Ja és a zene...áááá, már megint!!!! A bevezetőben és a zárójelenetben is elképesztően eltalálták, baromi ütős keretet adva a nyitánynak.

Ismét sok szálon fut tehát a történet, lesz min izgulnunk ebben az évadban is: az Abel utáni kutatás és az ír kapcsolat, a polgármesterválasztás, az ATF, Gemma száműzetése, az ismeretlen fegyveres támadók, Jax kétségei. Áááááá, mikor lesz már jövő szerda?

Nyári sorozatdaráim egyik legkellemesebb meglepetése volt a Sons of Anarchy c. sorozat, amely, bár kissé döcögősen indult, de már a második résztől berántott és innentől nem volt megállás. 3 nap alatt megnéztem a két szezont, azóta pedig tűkön ülve várom a folytatást, ami ma este (nekem holnap) végre KEZDŐDIK!!!

Ismét egy történelmi film, ezúttal a kr.utáni II.századból, a rómaiak britanniai hadjáratáról. Mindez Neil Marshall, egyik kedvenc horrorfilmem a The Descent rendezőjének köszönhetően.

Ez a film már a témájával megvett. Sötét középkor, pestisjárvány, boszorkányüldözés, ennyi bőven elég volt, hogy látni akarjam.

Legutóbb a Mátrix premierje után éreztem hasonlót, mikor kijöttem a moziból. Sokáig szólni sem tudtam, csak egy wow azta....a hagyta el a számat.

Christopher Nolan filmjeit általában szeretem. A Batman sztorikat most hagyjuk, az nem az én világom, de a Memento és a The Prestige a mindenkori kedvenceim közt van, így nekem is az egyik, ha nem a legjobban várt film volt idén az Inception. Tehát komoly pozitív előítélettel ültem be a moziba és nem csalódtam.