Joseph (Peter Mullan) ötvenes magányos figura, tele gyűlölettel és keserűséggel. Céltalanul tengeti napjait, legtöbbször a helyi kocsmában, és leginkább csak kötekszik, vagy sértegeti az embereket, akikkel összeakad. Időnként pedig olyan kontrollálatlan dühkitörései vannak, amelyek őt magát is összezavarják, kétségbe ejtik. Egy ilyen “akció” után, összezavarodva, megszégyenülten egy kis használtruha boltba “menekül”. Itt találkozik Hannah-val (Olivia Colman) a bolt vezetőjévél, aki ahelyett, hogy kidobná, vagy a rendőröket hívná, kedvesen beszédbe elegyedik vele, imádkozik érte és valamennyire sikerül is megnyugtatnia a férfit. Joseph pedig újra és újra visszatér a boltba, és ugyan eleinte csak kötözködik, sőt csúnyán meg is alázza a nőt, lassacskán mégis különleges kapcsolat alakul ki a két ember között, főként, miután Joseph ráébred, hogy Hannah a látszat ellenére (tökéletes házasságban élő “unatkozó” középosztálybeli hölgy) éppolyan sérült mint ő maga, sőt valójában megverve egy pszichopata férjjel (Eddie Marsan), aki a legperverzebb módokon alázza meg nap, mint nap, még Joseph-nél is komolyabb sebeket hordoz magában.

Időről időre belefutok 1-1 angol sorozatba, ami után nem értem, miért nézek még mindig amerikaiakat, mikor ezek klasszisokkal jobbak. Mi a titkuk? Nem tudom biztosan, bár sokat gondolkoztam már rajta. Először is, minden angol sorozatnak van egy nagyon sajátos alaphangulata (kicsit szürke, kicsit nyomasztó, kicsit lassú, kicsit furcsa, kicsit ijesztő, kicsit vicces, még ha nem is az), amit, ha valaki csak egyetlen ilyennel találkozott, utána biztosan felismeri. Ez persze nem mindenkinek jön be, ők azok, akik soha nem fogják bírni az angol sorozatokat, nekik nem is érdemes tovább próbálkozni. Akinek azonban bejön ez a hangulat, mindenképp kezdje vadászni az angol sorozatokat, mert jó néhány gyöngyszemet fog találni. A másik a karakterek szerepe. Egy angol sorozatban sokkal nagyobb hangsúly van a karaktereken, mint magán a sztorin. Talán ennek is köszönhető, hogy ezekben a sorozatokban nem nagyon találni egysíkú, papírmasé karaktereket, nincsenek csak jó, vagy csak gonosz szereplők, vannak ellenben hús-vér emberek, minden hibájukkal és erényükkel, minden gyarlóságukkal és hősiességükkel, egyszerre szerethetően és utálhatóan, egyszerre sajnálni valóan és nevetségesen, egyszerre szépen és csúnyán (és igen, nem félnek csúnya színészeket szerepeltetni, akár "szép" szerepben is!!!!). Említettem a lassúságot, igen az angol sorozatokban általában nem pörögnek úgy az akciójelenetek, mint amerikai társaikban, ennek ellenére sokkal ritkábban van üresjárat. Egy pörgő akciójelenet után, ha 1 percig nem történik semmi, akkor a néző unatkozni kezd, az angolok ezzel szemben az első pillanattól kezdve olyan feszültségszintet képesek tartani, hogy ha 10 percig nem történik semmi a képernyőn, a néző nem hogy nem unatkozik, de az összes körmét tövig rágja ennyi idő alatt. Végül a humor, ami szintén nagyon sajátos az angol sorozatokban, (direkt poénokat nagyon ritkán lőnek el, hacsak nem valami nagyon profán alpárit) és szintén nem mindenkinek jön be. Aki viszont szereti az angolok keserédes, szarkazmusát, annak nem lesz problémája. Ja, és még valami, a naturalizmus. Néhány kábeles sorozat kivételével amerikai szériában sosem fogunk találkozni olyan felkavaró naturalista ábrázolással, mint egy angol sorozatban, ráadásul a tabu témákat is sokkal "lazábban" kezelik, emiatt, néha olyan témák kerülnek elő, amik Amerikában elképzelhetetlenek (pedofilia, eutanázia, gyerekkereskedelem, halálpornó stb). Végül a sorozatok hossza, ami sok vitát szít junkie-körökben, hogy jó-e, vagy sem. Egy átlagos angol sorozat szezon 6 részes (Misfits, Luther...), de van amelyik csak 3 epizód (Sherlock), ill. néhány "hosszú" akár 10-13 részes évadokat is megél (Doctor Who, Merlin, Being Human). Ez egyrészt rossz, mert ha valami tetszik azt értelem szerűen minél tovább szeretnénk nézni, viszont épp a szezonok rövidsége miatt, egy angol sorozatban sosem lesznek felesleges filler epizódok, amikkel Amerikában a 20-24 részes szériákban sajnos elég gyakran találkozunk.

Jöjjön akkor néhány gyöngyszem az elmúlt időszakból a teljesség igénye nélkül:

Előző posztomat azzal kezdtem, hogy sosem voltam Joy Division rajongó. Nos ugyanez nem mondható el a Sex Pistolsról. Sid Vicious és Johnny Rotten kamaszkorom hősei és a Sex Pistols életem egyik legmeghatározóbb momentuma volt, úgy, hogy Sid rég nem élt, és a Sex Pistols sem létezett már, mikor megismertem őket a '80-as évek elején/közepén.

Mindezek ellenére a valós háttérről itt sem tudtam többet, mint a JD és Ian Curtis esetében. Tudtam persze Sid és Nancy viharos, ellentmondásos szerelméről, arról, hogy Sid életében akkor fogott először gitárt a kezében, mikor először színpadra lépett a Sex Pistols-szal és sose tanult meg rendesen játszani rajta, valódi szerepe sokkal inkább a megbotránkoztatás, a polgárpukkasztás volt, mint a zenélés. Tudtam, hogy mindketten keményen drogoztak, hogy Sidet végül kirakták a zenekarból mert már senki nem bírta elviselni a viselkedését és zenélni nem tudását. Tudtam, hogy Nancy halálának a körülményei a mai napig tisztázatlanok és persze azt is tudtam, hogy Sid Vicious 1979-ben heroin túladagolás miatt halt meg.

Mindennek ellenére (vagy kis részben épp ezek miatt) lázadó kamaszkorom első számú hőse volt. A szobám fala tele volt a képeivel, még olyan "nyakláncom" is volt, mint neki. Tizenévesen persze csak a szembenállást láttam benne, az, hogy mi ellen lázadt (nevezhető-e lázadásnak egyáltalán, amit csinált) nem nagyon érdekelt.

Aztán persze felnőttem és nem volt többé hős, csak egy drogos csávó, aki naná hogy előbb utóbb túllőtte magát.

A Sid and Nancy azonban a lelkem legbelső zugában meghúzódó mítoszmaradványt is lerombolta, mert ebben a filmben nem egy megtévedt zenészt, egy a világban a helyét sehol sem találó megkeseredett művészt, még csak nem is egy meg nem értett lázadót látunk, hanem a semmihez-nem-értő-tudatlan-bunkó-viszont-profin-megcsinált-mű-média-celeb prototípusát. Ma több tucatnyit láthatunk belőle, ha bekapcsoljuk a tv-t.

A filmre visszatérve, nos, ez sem egy szokványos zenész film. Sokkal inkább szerelmi dráma, hiszen a középpontban Sid Vicious és Nancy Spungen hétköznapinak egyáltalán nem nevezhető kapcsolata (szerelme) áll. Kapcsolatukat éppúgy a függőség jellemzi, mint minden mást az életükben. Mindketten igazi junkiek voltak, akik bármit magukba toltak, és bármire kaphatók voltak egy kis anyagért. Az, hogy találkoztak nyilván véletlen volt, de az, hogy ettől kezdve nem tudtak elszakadni egymástól, már törvényszerű. Persze a maguk beteg módján ezt szerelemnek gondolták, de ez sem volt más, csak függőség.

Alex Cox rendező pedig nem finomkodik. Kemény naturalizmussal mutatja be a két ember destruktív életvitelét, az elhatalmasodó függőség miatti kirekesztődésüket, ami még jobban elmélyíti függőségüket. De a film rajtuk keresztül bepillantást nyújt a '70-es évek londoni punk-kultúrájába, a lepukkant londoni külvárosok világába, ahol a pia, az erőszak, a drogok, a szembenállás (mivel is?) kifejező eszközei, sőt egy kicsit a celeb-gyártó-showbiznisz kulisszái mögé is beenged (Malcolm jeleneteiből ugyan nincs sok, de azok azért ütnek rendesen).

A színészi játék fergeteges. Gary Oldman egyik legjobb alakítása szerintem, pedig volt neki jó pár emlékezetes ez előtt és ez után is, Chloe Webb pedig szintén briliánsan hozza az elviselhetetlen hisztis ribanc Nancy szerepét.

Ez után a film után nem jutott eszembe, mint a Colntrol esetében, hogy egy jól irányzott pofon másfelé terelhette volna Sid életét, ahogy azt sem gondolom, hogy a zenészvilág egy nagy művésszel lenne szegényebb Sid nélkül. Ellenkezőleg itt épp azt érzem, hogy ennek az embernek a sorsa valahogy már a születésekor elrendeltetett és ugyanilyen véget ért volna akkor is ha nem lesz híres. A showbiznisz pedig bármelyik sarkon talált volna magának egy másik "Sid Vicioust", akiből megformázta volna a punk lázadó ikonját.

Érdekes volt ezt a két filmet egymás után megnézni. Ugyanaz a korszak, ugyanaz az ország, két ugyanolyan korú fiú, két tragikusan korán megszakadt élet, még sincs szinte semmi közös sem a két "zenészben" sem a két filmben.

5 éve Angliában találkoztam először a Doctorral. Igazság szerint Levi (akkor volt 5 éves) nézte a tv-ben és megkért, hogy nézzem vele, mert néha kicsit ijesztő (épp a farkasemberes rész volt). Az első reakcióm az volt: te jó ég, mi ez a gagyi izé? Aztán valami megfogott benne, nem is tudom, először talán a viccességét láttam meg, később aztán egyre több finomságot vettem észre, és kb. 3 rész után nem volt visszaút többé, a rabja lettem. Mára elvetemült Doctor Who rajongó vált belőlem, a 2005-ös széria valamennyi epizódját többször is láttam már és a régebbi szériákból is elég sokat sikerült már pótolnom, ami nem kis teljesítmény, lévén a sorozat 1963 óta megy és 11 Doctor valamint több száz epizód van a háta mögött.