Bár a The Social Network körüli hype óriási, és a kritikusok az egekig magasztalják (nagy valószínűséggel egy rakat Oscart is bezsebel majd), nem hinném, hogy ez volt 2010-ben az év filmje. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy rossz film. Isten ments, sőt, nagyon jó film, de azért volt idén (tavaly) néhány, ami jobb volt, igaz a 2010-es felhozatal meglepően erős volt, főként az előző egy-két év gyenge eresztései után.

David Fincher a Hetedik c. filmje szerintem a valaha volt legjobb thriller, míg a Harcosok klubja ott van minden idők legjobb 10 filmje közt. Ezek után két éve megcsinálta a Benjamin Button különös életét, ami számomra (díjesők ide vagy oda) nézhetetlen volt, egyszerűen eladta vele a lelkét Hollywoodnak, nálam pedig a várólista végére került mint rendező.

Tehát a  The Social Network nem Fincher személye, vagy az alapsztori (a Facebook születése) miatt volt a várólistámon, sőt egész addig nem is érdekelt, míg belém nem hasított a felismerés, hogy a forgatókönyvet nem más írja, mint Aaron Sorkin(!). Ettől kezdve aztán tűkön ülve vártam a filmet. Sorkin nevéhez olyan TV-sorozatok kapcsolódnak, mint a West Wings (Az elnök emberei), vagy a Studio 60 (A színfalak mögött). Senki nem tud olyan pontos és sziporkázó párbeszédeket írni, mint ő. Ez pedig szerencsére a TSN esetében is igaz. Ebben a filmben nincs pozitív hős, nincs karakterfejlődés, de még csak tanulság sincs, se pozitív, se negatív, mégis működik. Ez pedig az elképesztő párbeszédeknek, az aprólékosan kidolgozott részleteknek és a baromi feszes tempónak köszönhető. Nincs egyetlen másodpercnyi üresjárat sem. Bármennyire hihetetlen is egy nárcisztikus szociopata programozó zseni kicsinyes, egoista bosszúhadjárata képes volt 2 órán át a képernyő elé szegezni. Azt írták valahol, hogy olyan ez a film, mint egy TV-sorozat nagyon ütős pilot része, ami után azonnal néznénk tovább az egész évadot. Pontosan ezt éreztem én is. Darálnám tovább az évadot. Mert ez a film valójában egy epizód. Egy szelet Mark Zuckerberg életéből, melyben egy szerelmi csalódás után, megbántva, csalódottan, dühösen, részegen, néhány geek haverjával bosszúból meghackeli a Harvard egyetemi hálózatát és létrehozza a Facemasht, amely néhány óra alatt összeomlasztja az egyetem számítógépes rendszerét. A Facemashből persze nem lesz azonnal Facebook, ehhez kell egy plusz ötlet, amit Zuckerberg egyszerűen lenyúl két irigyelt, sikeres iskolatársától. Ebből persze per lesz, amit Zuckerberg nem is nagyon ért, hisz az ő fogalmai szerint nem lopott, csak csinált egy jobbat.

Talán ez a film egyetlen mondanivalója. Felpörgött világunkban olyan gyorsan juthat hatalomhoz valaki egyetlen ötlet segítségével, hogy nincs ideje megtanulni kezelni azt, de talán még felfogni sem. Ja és ha van lelked, eltipornak. Zuckerberg nem jó, nem gonosz, egyszerűen egy lélek nélküli zseni, már-már gép, akit egyetlen dolog érdekel, hogy elismerjék azok az emberek, akiknek a társaságát valamiért nagyon exkluzívnak tartja, és minden vágya, hogy közéjük tartozhasson. Az, hogy közben embereket tesz tönkre, vagy éppen milliárdokat keres valójában cseppet sem érdekli, ahogy a rendezőt sem, hisz nem von le semmilyen tanulságot, sem pozitívat (lám, csak bárkiből lehet milliárdos), sem negatívat (gondolkozz, mielőtt cselekszel), nem állít fel értékrendet (barátság, hűség, pénz, hatalom, ismertség, népszerűség). Lehet sokan épp ezért tekintik formabontó alkotásnak, én mégis maradi módon szeretem ha egy történetnek van veleje, ha úgy tetszik tanulsága, de mindenképp szeretem érezni, hogy megérinti a lelkemet. Ez a film remekbe szabott intellektuális szórakozás volt, de a lelkemet semmilyen módon nem szólította meg és ez nekem nagyon hiányzott.

Ezért nem érzem az év filmjének, "csak" egy nagyon jó filmnek.

Arra mindenesetre kíváncsi vagyok, hogy Fincher ezek után mit hoz ki a tavalyi év számomra egyik legjobb (mellesleg svéd) filmjének amerikai remakejéből, a Tetovált lányból.

Az HBO nagyszabású történelmi drámái után (Róma, Elit alakulat, Deadwood) egy másik, jóval kisebb fizetős csatorna, a Showtime jóvoltából ezúttal a XVI.sz-i Angliába látogathattunk el VIII.Henrik udvarába a The Tudors c. sorozat révén. 2007-2010 között 4 szezonon keresztül mutatták be Anglia egyik legkülönlegesebb uralkodójának a trónon eltöltött éveit. Jó magam nyár elején néhány hétig szinte a királyi udvarban éreztem magam, úgy berántott a sorozat.

Ahogy minden történelmi sorozatra, így a The Tudorsra is áll, hogy nem a történet végére vagyunk kíváncsiak, hisz azt ismerjük/ismerhetjük a történelemkönyvekből, sokkal inkább a megtett út izgalmaira, és az ehhez nélkülözhetetlen színes karakterekre, amik/akik igazán izgalmassá, fordulatossá, érdekessé tehetik. Nos a The Tudors minden tekintetben megfelelt ezen kívánalmaknak.

Ken Follett Katedrális c. regényéből készült ez a 8 részes minisorozat, a Starz csatorna jóvoltából, amely a Party Down és a Spartacus: Blood and Sand után újabb lépéssel került közelebb a „nagyokhoz”. A sorozat készítői között maga az író is feltűnik, mint tanácsadó, a producerek közt Tony és Ridley Scott nevébe ütközünk, az operatőr pedig Szalay Attila. De nem ez az egyetlen magyar vonatkozása a sorozatnak, hisz jórészt itthon forgatták, így a stáblistán nem kevés magyar nevet találhatunk. A szereposztást böngészve szintén jól csengő nevekre bukkanunk: Donald Sutherland, Ian McShane, Rufus Sewell és Matthew Macfadyen már magában garancia a sikerre.

Ismét egy történelmi film, ezúttal a kr.utáni II.századból, a rómaiak britanniai hadjáratáról. Mindez Neil Marshall, egyik kedvenc horrorfilmem a The Descent rendezőjének köszönhetően.

 

Ez a film már a témájával megvett. Sötét középkor, pestisjárvány, boszorkányüldözés, ennyi bőven elég volt, hogy látni akarjam.