Pálfi György filmet akart csinálni. Ehhez azonban pénz kell. Bekopogott hát néhány ajtón, de miután senki nem állt szóba vele, ahelyett, hogy fájdalmával telesírta volna a médiát, gondolt egy merészet, bezárkózott néhány hasonló megszállottal és 450 filmklasszikussal 3 évre egy vágószobába és valami olyan csodát művelt, amilyet még nem láttunk.
450 film, több mint 1400 snitt és ebből a montázsból született egy 451. film a szerelem hatalmáról és örökkévalóságáról.

A Final Cut - Hölgyeim és Uraim egy szerelem történetét meséli el, de sokkal inkább szól magáról a mozi, a film szeretetéről. Tisztelgés ez a mű az elmúlt százakárhány esztendő valamennyi filmes művésze előtt.

Sokan mondták, hogy jó, de amíg nem láttam, nem tudtam elképzelni, hogy milyen is lehet valójában, hogyan lehet élvezetes egy összeollózott katyvasz, hogy nem zavaró, hogy minden snittben új arcokat, más színeket, más korokat látunk, más nyelven szólalnak meg. De nem, nem zavaró, sőt minden pillanatban, mikor egy újabb klasszikus jelenetre ismerünk rá egy teljesen más kontextusban, az újabb és újabb minikatarzisokat vált ki belőlünk nézőkből. Így aztán kb. a 3. percre állandósul az arcunkon egy éteri mosoly, amely meg is marad jóval a film vége után is. Én még az ágyamban is mosolyogtam órákkal később, sőt szerintem reggel is úgy ébredtem, és most is ahogy visszagondolva bevillan egy-egy jelenet azonnal felragyog a képem. :)
Csodálatos, és tényleg nem is gondolná az ember, de eszméletlen jól megfér egymás mellett a Lumiere testvérek első mozgófilmje és az Avatar, vagy Fellini és Indiana Jones, de az se semmi, mikor az aggódó anya képében Yodát pillantjuk meg és ez teljesen jól van így.

Az pedig már csak hab a tortán, hogy mekkora élmény egy-egy jelenetből ráismerni filmre, rendezőre, színészre, rádöbbenni, mik azok a filmek, amiket még mindig nem láttunk, és melyek, amiket “hű ezt is újra kéne már nézni!”.

Külön kalapemelés a filmzenékért, hisz azok is éppúgy lettek összevágva, mint a képek, és briliáns összhangot teremtenek a filmmel, ráadásul egy csomó kedvencem is felhangzott. :)


Zseniális ötlet és tökéletes megvalósítás. A Final Cut - Hölgyeim és uraim simán az év/század filmje. Olyan alkotás, amit legalább egyszer mindenkinek látnia kell!


szólj hozzá: Hölgyeim és Uraim - előzetes

 

2011 legjobb filmje volt nálam Nikolas Winding Refn Drive-ja. Ennek hatására néztem meg múlt héten a 2009-es Valhalla Rising-ot, ami után úgy döntöttem, hogy imádom ezt a palit és az összes eddigi munkáját látni akarom. A pünkösdi hosszú hétvége remek alkalmat nyújtott egy Refn-maratonhoz, így nem is halogattam tovább, begyűjtöttem eddigi filmjeit és moziztam egész hétvégén. És hogy miket láttam? A tovább mögött megmutatom.

papoca@ 2012.05.29. 14:25

Valhalla Rising 2009

valhalla_rising.jpgNicolas Winding Refn nevével tavaly a Drive kapcsán találkoztam először, ami számomra 2011 legjobb filmje volt. Persze hogy egyből kíváncsi lettem a korábbi filmjeire is, de csak most jutottam hozzá, hogy pótoljam ezeket. Elsőként a Valhalla Rising - magyarul A vikingek felemelkedése (tuti nem látott a filmből egy percet se aki ezt a hülyeséget kiötölte) került a lejátszómba, amely 2009-ben készült.

Hol is kezdjem? A film végén először nem tudtam eldönteni, hogy zseniális, vagy borzasztó volt, de ahogy eltelt egy kis idő, és a dolgok kezdtek összeállni, közben újabb és újabb rétegek kerültek a felszínre, úgy döntöttem, hogy egy elképesztően zseniális filmet láttam, aminek az az egyetlen hibája, hogy 10 emberből 9 valószínűleg nem tudja végignézni. Ez a film kizárólag olyan nézőknek való, akik képesek elmerülni a képekben, a fényekben, a hangokban, akiket nem riaszt, hogy hosszú percekig semmi sem történik, mert pont a semmi nem történés a lényeg, hogy aztán a valami történés igazán odacsapjon. Szóval, aki tudja magáról, hogy nem neki való az ilyen fajta meditatív mozi, az akár ne is olvasson tovább, a filmet pedig jó messzire kerülje el.

Bigas Luna spanyol rendező, Almodovar mellett az "új spanyol film" egyik legjelesebb képviselője. 1992-es Sonka sonka c. filmje művészieskedő malackodásával rendesen beint az álszenteskedő prűdériának.

José Louis, egy gazdag fehérnemű-gyáros család egyetlen elkényeztetett fiacskája teherbe ejti a gyönyörű, de szegény lányt, Silviát (Penelope Cruz). Az anyja, aki még a gondolatát sem bírja elviselni egy ilyen rangon aluli házasságnak, felbéreli a gyár egyik modelljét, Rault (Javier Bardem), aki amúgy sonkaszállításból él és unalmas óráiban, ahogy az egy igazi spanyol macsóhoz illik, matadornak képzeli magát, hogy csábítsa el a lányt. Arra azonban nem gondol, hogy a fia és Silvia tényleg szeretik egymást, ráadásul ahogy Raul egyre közelebb kerül Silviához, a kiégett házasságban élő anya is egyre inkább megkívánja a vonzó, fiatal "bikát". A megcsalt, elhagyott, megbántott Jose Louis pedig épp abban a bordélyban keres vigaszt, amit Silvia anyja üzemeltet, s pont a még mindig szemrevaló madam karjaiban (mellei közt) köt ki. 

 

Az ármánykodás, az eltorzult kapcsolatok, a spanyol forróvérűség, ebben a szenvedélyes együttlétekkel tarkított szerelmi sokszögben (legvégül még Jose Louis apja is rágerjed Silviára) végül egy szürreális és tragikus sonkaviadalba torkollik.

 

Beteg film ez egy beteg társadalomról, beteg társas kapcsolatokról, beteg családokról, beteg személyiségekről. Lepusztult környezetben, sokszor a pornográfia határán egyensúlyozva, durva kendőzetlenséggel állítja pellengérre a gőgöt, az arroganciát, és a társadalmi előítéleteket. Épp a fentiek miatt, bár kétségtelenül remek film a Sonka sonka, eléggé meg tudja feküdni a gyomrot, én sem hiszem, hogy a közeli jövőben újra akarnám nézni.

 

Mona Paparu egyedül neveli 3 éves kislányát Vioricát. Vásári bábjátékosként járja a vidéket, ebből tartja el magukat, míg fel nem bukkan évek óta nem látott apja, aki arra kéri kísérje el Németországba egy orvosi kezelésre. Mona kétes hírű jóslásból élő nagynénjére bízza kislányát arra a néhány napra, míg apjával távol van.

Na ezért jó blogot/naplót/akármit írni!

Wim Wenders angyalos filmjét annak idején többször is láttam – 3-4x, vagy még többször, nem emlékszem -, de az elmúlt 17 évben biztos nem néztem meg. Arra emlékszem, hogy nagyon szerettem ezt a filmet, bárhol, bármikor képes voltam megnézni, nagyon tetszett a fényképezése, benne volt Colombo hadnagy, meg Nick Cave, meg hogy szentimentális tündérmese egy angyalról, aki beleszeret egy halandó lányba, és ezért emberré válik. De hogy mennyi rétege van ezen kívül, azt nem biztos, hogy fel tudtam volna idézni. Persze a tegnapi újranézés utáni gondolatok egyáltalán nem biztos, hogy 17 éve is eszembe jutottak, sőt…

Lehet, hogy csapongó leszek, de a gondolatok is csaponganak bennem, azért igyekszem kissé rendszerezni.