papoca@ 2012.10.12. 14:27

Kochegar - A fűtő

kocsegar plakát.jpgBalabanov új mozija a ‘90-es évek közepén játszódik Szentpéterváron. Központi figurája egy afgán-szovjet háborús jakut veterán őrnagy, aki kazánfűtőként dolgozik, ott is lakik, és amikor épp nem a szenet lapátolja, véget nem érő regényét írja egy XIX. sz-i orosz bűnözőről, akit Yakutiába száműztek. Időnként meglátogatja volt bajtársa, az őrmester, és hoz néhány égetni való hullát “rossz embereket”, akiket két lapát szén közt betuszkolnak a kazánba. Két kislány is elmegy hozzá néhanap, nézni a tűzet és hallgatni, amint az őrnagy felolvas nekik a regényéből. Az őrmester egyik szótlan gorillája dugja az őrnagy lányát, aki az őrmester lányával közös bunda üzletet vezet. Az őrmester lányát szintén dugja a szűkszavú bérgyilkos, és ebből a szerelmi háromszögből kiindulva egy szürreális bosszúfilmbe torkollik a történet. Előbb a fűtő lányát öli meg az őrmester parancsára (akit a lánya vesz erre rá féltékenységből) szemrebbenés nélkül a csélcsap szerető, nem sokkal azután, hogy házassági ígéretet tett neki, majd a lány holttestét ugyanúgy elviszik a kazánba, mint a többi rivális gengszterét. Az őrnagy csak a cipőjét ismeri fel, és mikor megbizonyosodik, hogy az “ócska áruló ribanc” valóban a lánya volt, felölti kitüntetésekkel teletűzdelt uniformisát, felkerekedik és egy szó nélkül megöli az őrmester lányát, a bérgyilkost végül az őrmestert is, majd visszatér a kazánházba, leül a kazán elé és felvágja az ereit. Elsőre a film egész visszafogottnak tűnt, legalább is balabanovi mércével nézve, de ahogy leülepszik a történet, épp ez a visszafogottság (nincsenek fröcsögő artériák, levágott végtagok, vagy rothadó hullák) az ami iszonyatosan nyomasztóvá teszi. Balabanov egy olyan világot mutat be (alighanem nagyon is hitelesen) ahol az emberi élet oly mértékben értéktelen, hogy megölni valakit semmivel sem jelent nagyobb kihívást, mint egy lapát szenet vetni a tűzre. A kegyetlenség, az erőszak annyira része a hétköznapoknak, hogy az olyan egyetemes értékek, mint a szeretet, vagy a becsület épp annyira tűnnek nevetségesnek és szánalmasnak, mint az, ahogy az őrnagy rituálisan felölti kitüntetésekkel teletűzdelt díszegyenruháját, hogy aztán ölni induljon benne.

A Fűtő egy igazi low-budget film, mindössze 183 543 (!) dollárból készült, kizárólag állami pénzből. Még a 2009-es Morphine is 800 000 dollárba került, pedig az sem mondható épp drágának. A filmben gyakorlatilag a fűtőt alakító Mikhail Skryabin-on kívűl nem nagyon találunk hivatásos színészt. A szerepeket barátok, ismerősök, volt afganisztáni deszantosok játszák.
De nem csak Balabanov színészei egyszerű emberek, az eszközei is azok. Semmi felesleges felhajtás, nincsenek üldözős akciójelenetek, vagy drámai haláltusák. A gyilkosságok a pillanat töredéke alatt megtörténnek, annyira egyszerűen és nyersen, hogy mire észbe kapunk, már csak a hátrahagyott hullákat látjuk, miközben derűs, latinos gitárzene teremt elképesztően disszonáns hangulatot.
Egyszerű, mégis rafináltan brutális ez a mozi, amely Balabanov többi filmjéhez hasonlóan a posztkommunista orosz társadalom cinikus allegóriája is egyben.

2011 legjobb filmje volt nálam Nikolas Winding Refn Drive-ja. Ennek hatására néztem meg múlt héten a 2009-es Valhalla Rising-ot, ami után úgy döntöttem, hogy imádom ezt a palit és az összes eddigi munkáját látni akarom. A pünkösdi hosszú hétvége remek alkalmat nyújtott egy Refn-maratonhoz, így nem is halogattam tovább, begyűjtöttem eddigi filmjeit és moziztam egész hétvégén. És hogy miket láttam? A tovább mögött megmutatom.

papoca@ 2012.05.29. 14:25

Valhalla Rising 2009

valhalla_rising.jpgNicolas Winding Refn nevével tavaly a Drive kapcsán találkoztam először, ami számomra 2011 legjobb filmje volt. Persze hogy egyből kíváncsi lettem a korábbi filmjeire is, de csak most jutottam hozzá, hogy pótoljam ezeket. Elsőként a Valhalla Rising - magyarul A vikingek felemelkedése (tuti nem látott a filmből egy percet se aki ezt a hülyeséget kiötölte) került a lejátszómba, amely 2009-ben készült.

Hol is kezdjem? A film végén először nem tudtam eldönteni, hogy zseniális, vagy borzasztó volt, de ahogy eltelt egy kis idő, és a dolgok kezdtek összeállni, közben újabb és újabb rétegek kerültek a felszínre, úgy döntöttem, hogy egy elképesztően zseniális filmet láttam, aminek az az egyetlen hibája, hogy 10 emberből 9 valószínűleg nem tudja végignézni. Ez a film kizárólag olyan nézőknek való, akik képesek elmerülni a képekben, a fényekben, a hangokban, akiket nem riaszt, hogy hosszú percekig semmi sem történik, mert pont a semmi nem történés a lényeg, hogy aztán a valami történés igazán odacsapjon. Szóval, aki tudja magáról, hogy nem neki való az ilyen fajta meditatív mozi, az akár ne is olvasson tovább, a filmet pedig jó messzire kerülje el.

papoca@ 2012.02.18. 15:27

Tyrannosaur

tyrannosaur plakát.jpgJoseph (Peter Mullan) ötvenes magányos figura, tele gyűlölettel és keserűséggel. Céltalanul tengeti napjait, legtöbbször a helyi kocsmában, és leginkább csak kötekszik, vagy sértegeti az embereket, akikkel összeakad. Időnként pedig olyan kontrollálatlan dühkitörései vannak, amelyek őt magát is összezavarják, kétségbe ejtik. Egy ilyen “akció” után, összezavarodva, megszégyenülten egy kis használtruha boltba “menekül”. Itt találkozik Hannah-val (Olivia Colman) a bolt vezetőjévél, aki ahelyett, hogy kidobná, vagy a rendőröket hívná, kedvesen beszédbe elegyedik vele, imádkozik érte és valamennyire sikerül is megnyugtatnia a férfit. Joseph pedig újra és újra visszatér a boltba, és ugyan eleinte csak kötözködik, sőt csúnyán meg is alázza a nőt, lassacskán mégis különleges kapcsolat alakul ki a két ember között, főként, miután Joseph ráébred, hogy Hannah a látszat ellenére (tökéletes házasságban élő “unatkozó” középosztálybeli hölgy) éppolyan sérült mint ő maga, sőt valójában megverve egy pszichopata férjjel (Eddie Marsan), aki a legperverzebb módokon alázza meg nap, mint nap, még Joseph-nél is komolyabb sebeket hordoz magában.

papoca@ 2012.01.27. 14:56

Snowtown (2011)

 

Snowtown poster.pngJustin Kurzelnevét, azt hiszem nem felejti el egyhamar, aki megnézi az ausztrál rendező legelső filmjét. Erős, kegyetlen, gyomorbavágó mégis elképesztően jó filmet csinált Ausztrália legkegyetlenebbnek tartott sorozatgyilkosáról, már ha sikerül végignézni.

Dan Dunne (Ryan Gosling) Brooklynban tanít történelmet egy általános iskolában, emellett edzi a lányok kosárcsapatát, szabadidejében pedig drogfüggő. Egy kosármeccs után egyik tanítványa, Drey (Shareeka Epps) rajtakapja a wc-ben, amit be van állva. Különös kapcsolat alakul ki a jó családból származó, művelt, intelligens fehér tanár és a dilerekkel és nepperekkel körülvett 13 éves fekete diáklány között.

Ebben a filmben nincsenek tragédiák, nincsenek embert próbáló drámai helyzetek, nincsenek krízisek, mégis az egyik legszomorúbb történet, amit valaha láttam a szerelem elmúlásáról, egy kapcsolat (házasság) visszafordíthatatlan szétbomlásáról.

papoca@ 2011.12.27. 22:04

Warrior

Sosem voltam nagy rajongója sem a küzdő sportoknak, sem a róluk készült filmeknek, de az utóbbi három év három olyan filmet tett le az asztalra a témában, amelyek mindegyike megérintett. 2009-ben a Wrestler, 2010-ben a Fighter, most pedig a Warrior. És bár mindhárom film küzdősportról szól, sőt utóbbi kettőnél még a kerettörténet is mutat némi hasonlóságot, mégis nagyon különböző filmekről beszélünk, és mindhárom egész más hatást váltott ki belőlem, bár alapvetően valamennyi tetszett.

A filmet már a bemutató előtt erős kult-hangulat lengte körül, emiatt elég vegyes várakozásokkal tekintettem rá. Sokan azonnal az év filmjének kiáltották ki, néhányan viszont egyenesen nézhetetlennek tartották. Arról nem is beszélve, hogy minden nőismerősöm kvázi szerelmes lett Ryan Goslingba (bevallom én eddig nem tartottam valami nagyra sem mint színész, sem mint pasi), ami kimondottan arra késztetett, hogy csakazértis azt mondhassam a végén: „ugyan már ez a nyálas kiskölök még dodzsemet sem tudna vezetni, nanehogymár ő legyen a coolcsávók legcoolabbika”. Komoly kétkedéssel ültem tehát le, sőt a kisördög is munkált bennem, mint mondtam, de hamar kiderült, hogy Nicolas Winding Refn remekműve nekem is az év egyik legnagyobb mozis élménye, sőt Ryan Gosslingba is belezúgtam egy kicsit nagyon.  

Bigas Luna spanyol rendező, Almodovar mellett az "új spanyol film" egyik legjelesebb képviselője. 1992-es Sonka sonka c. filmje művészieskedő malackodásával rendesen beint az álszenteskedő prűdériának.

José Louis, egy gazdag fehérnemű-gyáros család egyetlen elkényeztetett fiacskája teherbe ejti a gyönyörű, de szegény lányt, Silviát (Penelope Cruz). Az anyja, aki még a gondolatát sem bírja elviselni egy ilyen rangon aluli házasságnak, felbéreli a gyár egyik modelljét, Rault (Javier Bardem), aki amúgy sonkaszállításból él és unalmas óráiban, ahogy az egy igazi spanyol macsóhoz illik, matadornak képzeli magát, hogy csábítsa el a lányt. Arra azonban nem gondol, hogy a fia és Silvia tényleg szeretik egymást, ráadásul ahogy Raul egyre közelebb kerül Silviához, a kiégett házasságban élő anya is egyre inkább megkívánja a vonzó, fiatal "bikát". A megcsalt, elhagyott, megbántott Jose Louis pedig épp abban a bordélyban keres vigaszt, amit Silvia anyja üzemeltet, s pont a még mindig szemrevaló madam karjaiban (mellei közt) köt ki. 

 

Az ármánykodás, az eltorzult kapcsolatok, a spanyol forróvérűség, ebben a szenvedélyes együttlétekkel tarkított szerelmi sokszögben (legvégül még Jose Louis apja is rágerjed Silviára) végül egy szürreális és tragikus sonkaviadalba torkollik.

 

Beteg film ez egy beteg társadalomról, beteg társas kapcsolatokról, beteg családokról, beteg személyiségekről. Lepusztult környezetben, sokszor a pornográfia határán egyensúlyozva, durva kendőzetlenséggel állítja pellengérre a gőgöt, az arroganciát, és a társadalmi előítéleteket. Épp a fentiek miatt, bár kétségtelenül remek film a Sonka sonka, eléggé meg tudja feküdni a gyomrot, én sem hiszem, hogy a közeli jövőben újra akarnám nézni.

 

Újabb etalonnak számító sorozatot sikerült végre megnéznem a nyáron, és persze ez után is úgy keltem fel a monitor elől, hogy "hogy a fenébe nem néztem én ezt eddig?"!

Shawn Ryan nevéhez fűződik az FX-en 2002-2008 között futó szerintem simán a valaha volt legjobb zsarusorozat. Mára kult-státuszba emelkedett, sokat idézett (én is hivatkoztam már párszor rá) alkotás ez, nem véletlenül.

Előző posztomat azzal kezdtem, hogy sosem voltam Joy Division rajongó. Nos ugyanez nem mondható el a Sex Pistolsról. Sid Vicious és Johnny Rotten kamaszkorom hősei és a Sex Pistols életem egyik legmeghatározóbb momentuma volt, úgy, hogy Sid rég nem élt, és a Sex Pistols sem létezett már, mikor megismertem őket a '80-as évek elején/közepén.

Mindezek ellenére a valós háttérről itt sem tudtam többet, mint a JD és Ian Curtis esetében. Tudtam persze Sid és Nancy viharos, ellentmondásos szerelméről, arról, hogy Sid életében akkor fogott először gitárt a kezében, mikor először színpadra lépett a Sex Pistols-szal és sose tanult meg rendesen játszani rajta, valódi szerepe sokkal inkább a megbotránkoztatás, a polgárpukkasztás volt, mint a zenélés. Tudtam, hogy mindketten keményen drogoztak, hogy Sidet végül kirakták a zenekarból mert már senki nem bírta elviselni a viselkedését és zenélni nem tudását. Tudtam, hogy Nancy halálának a körülményei a mai napig tisztázatlanok és persze azt is tudtam, hogy Sid Vicious 1979-ben heroin túladagolás miatt halt meg.

Mindennek ellenére (vagy kis részben épp ezek miatt) lázadó kamaszkorom első számú hőse volt. A szobám fala tele volt a képeivel, még olyan "nyakláncom" is volt, mint neki. Tizenévesen persze csak a szembenállást láttam benne, az, hogy mi ellen lázadt (nevezhető-e lázadásnak egyáltalán, amit csinált) nem nagyon érdekelt.

Aztán persze felnőttem és nem volt többé hős, csak egy drogos csávó, aki naná hogy előbb utóbb túllőtte magát.

A Sid and Nancy azonban a lelkem legbelső zugában meghúzódó mítoszmaradványt is lerombolta, mert ebben a filmben nem egy megtévedt zenészt, egy a világban a helyét sehol sem találó megkeseredett művészt, még csak nem is egy meg nem értett lázadót látunk, hanem a semmihez-nem-értő-tudatlan-bunkó-viszont-profin-megcsinált-mű-média-celeb prototípusát. Ma több tucatnyit láthatunk belőle, ha bekapcsoljuk a tv-t.

A filmre visszatérve, nos, ez sem egy szokványos zenész film. Sokkal inkább szerelmi dráma, hiszen a középpontban Sid Vicious és Nancy Spungen hétköznapinak egyáltalán nem nevezhető kapcsolata (szerelme) áll. Kapcsolatukat éppúgy a függőség jellemzi, mint minden mást az életükben. Mindketten igazi junkiek voltak, akik bármit magukba toltak, és bármire kaphatók voltak egy kis anyagért. Az, hogy találkoztak nyilván véletlen volt, de az, hogy ettől kezdve nem tudtak elszakadni egymástól, már törvényszerű. Persze a maguk beteg módján ezt szerelemnek gondolták, de ez sem volt más, csak függőség.

Alex Cox rendező pedig nem finomkodik. Kemény naturalizmussal mutatja be a két ember destruktív életvitelét, az elhatalmasodó függőség miatti kirekesztődésüket, ami még jobban elmélyíti függőségüket. De a film rajtuk keresztül bepillantást nyújt a '70-es évek londoni punk-kultúrájába, a lepukkant londoni külvárosok világába, ahol a pia, az erőszak, a drogok, a szembenállás (mivel is?) kifejező eszközei, sőt egy kicsit a celeb-gyártó-showbiznisz kulisszái mögé is beenged (Malcolm jeleneteiből ugyan nincs sok, de azok azért ütnek rendesen).

A színészi játék fergeteges. Gary Oldman egyik legjobb alakítása szerintem, pedig volt neki jó pár emlékezetes ez előtt és ez után is, Chloe Webb pedig szintén briliánsan hozza az elviselhetetlen hisztis ribanc Nancy szerepét.

Ez után a film után nem jutott eszembe, mint a Colntrol esetében, hogy egy jól irányzott pofon másfelé terelhette volna Sid életét, ahogy azt sem gondolom, hogy a zenészvilág egy nagy művésszel lenne szegényebb Sid nélkül. Ellenkezőleg itt épp azt érzem, hogy ennek az embernek a sorsa valahogy már a születésekor elrendeltetett és ugyanilyen véget ért volna akkor is ha nem lesz híres. A showbiznisz pedig bármelyik sarkon talált volna magának egy másik "Sid Vicioust", akiből megformázta volna a punk lázadó ikonját.

Érdekes volt ezt a két filmet egymás után megnézni. Ugyanaz a korszak, ugyanaz az ország, két ugyanolyan korú fiú, két tragikusan korán megszakadt élet, még sincs szinte semmi közös sem a két "zenészben" sem a két filmben.

Nem voltam fanatikus Joy Division rajongó sosem, de volt pár számuk, amit nagyon szerettem, Ian Curtis hangjától pedig mindig libabőrös leszek.

A történetet nem ismertem (mint mondtam, nem voltam igazán rajongó), azt tudtam, hogy a JD az énekes halála után trióként működött tovább, és New Order néven a '80-as években sokkal nagyobb sikereket értek el, mint a JD, annak ellenére, hogy előbbi formáció kult státuszba emelkedett Ian Curtis halálát követően szinte azonnal.

A film nem egy szokványos zenész-film, legalább is abban az értelemben, hogy nem kell hozzá JD rajongónak lenni, de még az sem fontos, hogy ismerjük egyáltalán a JD-t.

A középpontban Ian Curtis karaktere áll, aki archetípusa az érzékeny, az evilágból folyton menekülni vágyó, melankolikus művésznek. Mint ilyen, szinte természetes, hogy fiatalon meg "kell" halnia. A film pedig az első perctől efelé tereli a karaktert.

Kezdve onnan, hogy az egész film fekete-fehér, a kamera használatán át (sok kézikamera használat, alulról való fényképezés, lassú körkörös kameramozgások) a sokszor a szájbarágás határát súroló történetvezetésig, minden képkocka a tragikus végkifejletet készíti elő. Sokszor szájbarágós, igen, ez a film legnagyobb hibája, ezért nem is volt igazán megrázó erejű.

A képi világ persze nem véletlen, hiszen a filmet az az Anton Corbijn (holland rendező) rendezte, aki többek között a Depeche Mode-nak, a U2-nak, a Metallica-nak, vagy épp a Joy Divisionnak (Transmission) készített videoklippeket, sajátos egyedi, azonnal felismerhető képi világgal. Ugyanez a sötét, rideg karakteres képi világ köszön vissza a filmben, ami nagy mértékben kárpótol az "erőltetett" forgatókönyvért, és valóban odaszegez a fotelhez.

A film másik erőssége a zenei vonal. Mivel egy zenész életrajzi filmjéről beszélünk alapvető jelentősége van a zenéknek. Fel is hangzik a filmben a JD összes meghatározó dala a Transmission-tól a She's Lost Control-ig, de a korszak meghatározó zenei élete is megjelenik (Dawid Bowie, Iggy Pop, The Buzzcocks, Sex Pistols), ami érzésem szerint a film másik nagy erénye a fényképezés mellett.

A harmadik jó pont pedig Sam Riley-t illeti, aki nagyon szuggesztíven hozza Ian karakterét, elég megnézni, néhány JD koncertfelvétel, gyakorlatilag nincs különbség. De a színpadi megjelenésen kívül is baromira átjön az a Curtist övező misztikus kisugárzás, ami biztos vagyok benne, hogy a valóságban is körüllengte.

Ian tinédzserként megnősül, majd mikor a zenekar épp kezd sikeres lenni, kiderül, hogy epilepsziája van, aminek természetesen a zenész életmód nem igazán tesz jót, mire megszületik a kislánya belekeveredik egy szerelmi háromszögbe, amiből sehogy sem tud kilábalni. Betegsége is egyre kezelhetetlenebb, többször kap rohamot koncert közben, ami miatt szégyenli magát, és egyre kilátástalanabbnak érzi az életét. Egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után ugyan még visszatér, de depressziója egyre jobban eluralkodik rajta, végül az együttes első amerikai turnéjának előestéjén felakasztja magát. Mindössze 23 éves.

Összességében jó ez a film, kár, hogy tényleg sok benne a mindent megindokló szájbarágás, ami miatt nem lehet katartikus, és ami elveszi a misztikumot a történetből.

Azért több dolog is eszembe jutott a film kapcsán. Az első, hogy mért nem vágta szájba valaki ezt a kölköt, akkor talán idejében észre tért volna és még ma is élhetne. Persze, akkor lehet senki nem emlékezne már sem rá, sem a JD-re, és nem adna a mai napig inspirációt egy csomó zenekarnak.

A másik, hogy milyen szomorú az a tény, hogy a művészet együtt jár a tragédiával. Gondoljunk bele, mi lett volna ha Jim Morrison, Janis Joplin, Jimi Hendrix, Curt Cobain, vagy Ian Curtis idejében megkapja azt a bizonyos pofont és az életük normális kiegyensúlyozott mederbe terelődik. Akkor ma nem lenne: When The Music's Over, Mercedes Benz, All Along The Watchtower, Smells Like Teen Spirit, sem She's Lost Control. És ez csak néhány példa a rockzene világából.

Megérné????

 

 

 

 

A 18 éves Joshua Cody unottan néz egy vetélkedőt a tévében. Mellette a heverőn egy középkorú nő bóbiskol. Aztán benyit két mentős és a kérdésükre, hogy „Te hívtál minket?” a fiú csak annyit mond: "anyám túladagolta magát". A mentősök próbálják újraéleszteni, közben a fiú le sem veszi a szemét a tévéről. Tekintete nem árul el semmit. Az anyja pedig halott.

Western filmek tekintetében elég ínséges időket élünk. Az utóbbi 20 évben alig született jó film ebben a műfajban, de azért bizalomra ad okot, hogy pár évente csak feltűnik egy-egy minőségi alkotás (Yuma, The Proposition, Fegyvertársak...).

A Cohen testvérek ezúttal egy 1969-es John Wayne klasszikust dolgoztak át (bár az ő állításuk szerint az eredeti regényt és nem a filmet dolgozták fel). Western, Cohen testvérek, Jeff Bridges, ennyi nekem elég is volt, hogy a film felkerüljön a várólistámra.

2008-ban a Gettómilliomos aratott az Oscar gálán. Danny Boyle (Transpotting, 28 nappal később, Gettómilliomos...) új filmje, a 127 hours valószínűleg nem fog akkorát szólni, de egy-két szobrocskát így is bezsákolhat.

Boyle ezúttal egy megtörtént hegymászóbalesetet dolgozott fel döbbenetes drámaisággal, felejthetetlen moziélményt nyújtva. A történet - rémlik, mintha anno láttam is volna a National Geographic, vagy a Discovery csatornán - Aron Ralston, egy fiatal hegymászó rosszul végződött túráját mutatja be. 2003-ban Aron egy hétvégi túrára indult az Utah államban lévő Horseshoe kanyonhoz. Útközben, a semmi közepén egy hasadékba zuhant és egy elmozduló szikla a falhoz szorította a kezét. 5 napot töltött a hasadékban, végül eltörte és egy életlen zsebkéssel levágta a kezét, így túlélte a "kalandot".

Bár a The Social Network körüli hype óriási, és a kritikusok az egekig magasztalják (nagy valószínűséggel egy rakat Oscart is bezsebel majd), nem hinném, hogy ez volt 2010-ben az év filmje. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy rossz film. Isten ments, sőt, nagyon jó film, de azért volt idén (tavaly) néhány, ami jobb volt, igaz a 2010-es felhozatal meglepően erős volt, főként az előző egy-két év gyenge eresztései után.

David Fincher a Hetedik c. filmje szerintem a valaha volt legjobb thriller, míg a Harcosok klubja ott van minden idők legjobb 10 filmje közt. Ezek után két éve megcsinálta a Benjamin Button különös életét, ami számomra (díjesők ide vagy oda) nézhetetlen volt, egyszerűen eladta vele a lelkét Hollywoodnak, nálam pedig a várólista végére került mint rendező.

Tehát a  The Social Network nem Fincher személye, vagy az alapsztori (a Facebook születése) miatt volt a várólistámon, sőt egész addig nem is érdekelt, míg belém nem hasított a felismerés, hogy a forgatókönyvet nem más írja, mint Aaron Sorkin(!). Ettől kezdve aztán tűkön ülve vártam a filmet. Sorkin nevéhez olyan TV-sorozatok kapcsolódnak, mint a West Wings (Az elnök emberei), vagy a Studio 60 (A színfalak mögött). Senki nem tud olyan pontos és sziporkázó párbeszédeket írni, mint ő. Ez pedig szerencsére a TSN esetében is igaz. Ebben a filmben nincs pozitív hős, nincs karakterfejlődés, de még csak tanulság sincs, se pozitív, se negatív, mégis működik. Ez pedig az elképesztő párbeszédeknek, az aprólékosan kidolgozott részleteknek és a baromi feszes tempónak köszönhető. Nincs egyetlen másodpercnyi üresjárat sem. Bármennyire hihetetlen is egy nárcisztikus szociopata programozó zseni kicsinyes, egoista bosszúhadjárata képes volt 2 órán át a képernyő elé szegezni. Azt írták valahol, hogy olyan ez a film, mint egy TV-sorozat nagyon ütős pilot része, ami után azonnal néznénk tovább az egész évadot. Pontosan ezt éreztem én is. Darálnám tovább az évadot. Mert ez a film valójában egy epizód. Egy szelet Mark Zuckerberg életéből, melyben egy szerelmi csalódás után, megbántva, csalódottan, dühösen, részegen, néhány geek haverjával bosszúból meghackeli a Harvard egyetemi hálózatát és létrehozza a Facemasht, amely néhány óra alatt összeomlasztja az egyetem számítógépes rendszerét. A Facemashből persze nem lesz azonnal Facebook, ehhez kell egy plusz ötlet, amit Zuckerberg egyszerűen lenyúl két irigyelt, sikeres iskolatársától. Ebből persze per lesz, amit Zuckerberg nem is nagyon ért, hisz az ő fogalmai szerint nem lopott, csak csinált egy jobbat.

Talán ez a film egyetlen mondanivalója. Felpörgött világunkban olyan gyorsan juthat hatalomhoz valaki egyetlen ötlet segítségével, hogy nincs ideje megtanulni kezelni azt, de talán még felfogni sem. Ja és ha van lelked, eltipornak. Zuckerberg nem jó, nem gonosz, egyszerűen egy lélek nélküli zseni, már-már gép, akit egyetlen dolog érdekel, hogy elismerjék azok az emberek, akiknek a társaságát valamiért nagyon exkluzívnak tartja, és minden vágya, hogy közéjük tartozhasson. Az, hogy közben embereket tesz tönkre, vagy éppen milliárdokat keres valójában cseppet sem érdekli, ahogy a rendezőt sem, hisz nem von le semmilyen tanulságot, sem pozitívat (lám, csak bárkiből lehet milliárdos), sem negatívat (gondolkozz, mielőtt cselekszel), nem állít fel értékrendet (barátság, hűség, pénz, hatalom, ismertség, népszerűség). Lehet sokan épp ezért tekintik formabontó alkotásnak, én mégis maradi módon szeretem ha egy történetnek van veleje, ha úgy tetszik tanulsága, de mindenképp szeretem érezni, hogy megérinti a lelkemet. Ez a film remekbe szabott intellektuális szórakozás volt, de a lelkemet semmilyen módon nem szólította meg és ez nekem nagyon hiányzott.

Ezért nem érzem az év filmjének, "csak" egy nagyon jó filmnek.

Arra mindenesetre kíváncsi vagyok, hogy Fincher ezek után mit hoz ki a tavalyi év számomra egyik legjobb (mellesleg svéd) filmjének amerikai remakejéből, a Tetovált lányból.

Pletykák szerint Darren Aronofsky már 10 évvel ezelőtt megemlítette a Black Swan ötletét Natalie Portmannek. Azt is emlegetik, hogy a Pankrátor (Aronofsky ez előtti mozija) és a Black Swan eredetileg egy film lett volna, amiben a kiöregedett birkózó szerelme lett volna a törékeny balerina. Azt már nem fogjuk megtudni, hogyan tette volna a szépet Mickey Rourke Portmann kisasszonynak, viszont cserébe két nagyon jó filmet kaptunk, ez szerintem mindenképp megérte.

Mona Paparu egyedül neveli 3 éves kislányát Vioricát. Vásári bábjátékosként járja a vidéket, ebből tartja el magukat, míg fel nem bukkan évek óta nem látott apja, aki arra kéri kísérje el Németországba egy orvosi kezelésre. Mona kétes hírű jóslásból élő nagynénjére bízza kislányát arra a néhány napra, míg apjával távol van.

Kínai tanulmányaim során kerültem kapcsolatba ezzel a filmmel, bevallom annak ellenére még csak nem is hallottam róla, hogy a főszerepet az a Jonathan Rhys Meyers játsza, aki VIII.Henrik megformálása óta a kedvenceim között van, és bármit megnézek, amiben a neve feltűnik.

Az FX csatorna immár hivatalosan is bejelentette, hogy nem rendeli be a Terriers c. sorozat második évadját. Az AMC-s Rubicon kaszája után így újabb remek sorozattól kell búcsút vennünk. Sajnos, ahogy a Rubicon esetében itt sem volt meglepetés a döntés, hiszen bármilyen nagyszerű sorozatról is van szó a nézettsége minden várakozást alulmúlt, így a csatorna döntése bármennyire is fájdalmas, teljes mértékben érthető.

Szerencsére a szezonzárásra minden fő szálat elvarrtak a készítők, így legalább kerek történetként maradhat meg emlékeinkben.

Itt egy kis kedvcsináló ízelítő és a főcímdal, hátha kedvet kap hozzá valaki.

Rég volt ilyen katartikus élményem, mint tegnap éjjel a SoA szezonzáró részének vége után. Bár hajnali 1-kor értem a végére, még vagy egy órán át nem tudtam elaludni. Kurt Sutter egy zseni pont.

Egy hullámzó és a nézőket/kritikusokat egyaránt megosztó évad végén az hagyján, amilyen zárást nyomott a képünkbe, persze még attól is futkos a hideg a hátamon, de úgy vezette fel a következő évadot minden flancos cliffhanger nélkül, hogy nem is tudom hogy fogom kibírni jövő szeptemberig.

A kép (tovább) után spoilerek!

Képregény adaptáció, folytatásos dráma, zombiapokalipszis. Ezek a kulcsszavai az AMC legújabb, stílusosan Halloween estéjén startoló sorozatának, amelynek pilot részét a legjobb Stephen King adaptációkat jegyző Frank Darabont (A remény rabjai, Halálsoron, A köd) rendezte. Az eredmény pedig roppant meggyőző, mondhatni hibátlan lett.

Véget ért az AMC csatorna (Breaking Bad, Mad Men) legújabb, Rubicon című sorozatának első évada. UPDATE: Az AMC hivatalosan is megerősítette, hogy nem rendeli be a következő évadot, tehát nem csak az első szezon, hanem az egész sorozat véget ért sajnos.

Az HBO nagyszabású történelmi drámái után (Róma, Elit alakulat, Deadwood) egy másik, jóval kisebb fizetős csatorna, a Showtime jóvoltából ezúttal a XVI.sz-i Angliába látogathattunk el VIII.Henrik udvarába a The Tudors c. sorozat révén. 2007-2010 között 4 szezonon keresztül mutatták be Anglia egyik legkülönlegesebb uralkodójának a trónon eltöltött éveit. Jó magam nyár elején néhány hétig szinte a királyi udvarban éreztem magam, úgy berántott a sorozat.

Ahogy minden történelmi sorozatra, így a The Tudorsra is áll, hogy nem a történet végére vagyunk kíváncsiak, hisz azt ismerjük/ismerhetjük a történelemkönyvekből, sokkal inkább a megtett út izgalmaira, és az ehhez nélkülözhetetlen színes karakterekre, amik/akik igazán izgalmassá, fordulatossá, érdekessé tehetik. Nos a The Tudors minden tekintetben megfelelt ezen kívánalmaknak.