A filmet már a bemutató előtt erős kult-hangulat lengte körül, emiatt elég vegyes várakozásokkal tekintettem rá. Sokan azonnal az év filmjének kiáltották ki, néhányan viszont egyenesen nézhetetlennek tartották. Arról nem is beszélve, hogy minden nőismerősöm kvázi szerelmes lett Ryan Goslingba (bevallom én eddig nem tartottam valami nagyra sem mint színész, sem mint pasi), ami kimondottan arra késztetett, hogy csakazértis azt mondhassam a végén: „ugyan már ez a nyálas kiskölök még dodzsemet sem tudna vezetni, nanehogymár ő legyen a coolcsávók legcoolabbika”. Komoly kétkedéssel ültem tehát le, sőt a kisördög is munkált bennem, mint mondtam, de hamar kiderült, hogy Nicolas Winding Refn remekműve nekem is az év egyik legnagyobb mozis élménye, sőt Ryan Gosslingba is belezúgtam egy kicsit nagyon.  

 A történetről nem érdemes sokat mondani, hisz már mindenki olvasta, látta ezerszer: a Sofőr (Ryan Gosling) nappal szerelőműhelyben dolgozik, mellette hollywoodi filmekben kaszkadőrködik. Éjszaka rablásoknál segít a rossz fiúknak meglógni a zsaruk elől. Aztán elvállal egy melót, ami balul sül el és… Nem kérdez sokat, még kevesebbet válaszol, nincs is rá nagyon szükség, hiszen úgy is tudja mit akar tőle a másik. Munkáját (mindhármat) tökéletes profizmussal végzi. Magányából csak egy Nő képes kizökkenteni, akiért bármit megtesz, hogy megvédje. 

Már a film nyitójelenete odaszögezett a fotelhez. Az autós üldözés, nem is, inkább autós bújócska, az egyik legjobb volt, amit valaha láttam. Ezután a főhős hétköznapjait ismerjük meg. Sokak szerint ez a rész kicsit vontatott volt, de én egyáltalán nem éreztem annak. Igazi ’80-as évekbeli feel-good hangulata volt. Az pedig kimondottan tetszett, ahogy felépítette a karaktert, illetve megalapozta a későbbi leszámolást. Ennek bevezetése pedig egy olyan csókjelenet, amit akár tanítani lehetne: eltúlzott, mégis katartikus, halálosan romantikus, mégsem giccses és tökéletesen összerakott (komolyan szikrázott a levegő közben). 

A Sofőr (akinek még a nevét sem tudjuk) totál pszichopata, súlyos személyiség zavarral küzd, és sajátos erkölcsi normák szerint él, mégis, hatalmas szíve van. Ellentmondásos tudom, de működik. Egész életében az adrenalint pumpálta a fejébe éjjel nappal, ezzel gyilkos profivá edzette magát, akiben nincs helye semmilyen érzelemnek, és akkor találkozik a szomszédlánnyal, aki egy pillanat alatt felolvasztja jéggé fagyott szívét. Pedig a lány nem is őt illeti, hiszen foglalt, ezt ők is tudják, én is tudom, mindenki tudja, mégis akarják, én is akarom, mindenki akarja és mikor a feszültség már a robbanás szélén áll, akkor… rájössz, hogy nem egy nyálas hollywoodi filmet nézel és robbansz, de egészen másképp, mint azt vártad. Mégsem marad benned hiányérzet, mert a végére tökéletesen összeáll a kép, miszerint másképp nem is történhetett volna.

Ryan Gosling pedig babaarcával együtt zseniális. Alig van szövege, mégis döbbenetesen tud minden érzelmet kifejezni az arcjátékával, illetve a gesztusaival. Egy elkapott tekintet, egy félmosoly sokkal többet mond, mint a beszéd. Sokszor a kocsija (1973-as Chevy Malibu), vagy azon tárgyak „beszélnek” helyette, amelyek úgy összeforrtak vele, hogy gyakorlatilag személyiségének szerves részei (az egyre koszosabb-véresebb skorpiós dzsekije, vagy épp a bőrkesztyűje). Karaktere egyszerre kiismerhetetlen, mégis egyszerű, súlyos mentális problémái ellenére egy hétköznapi hős, akit nem lehet nem szeretni. Persze a hős kibontakozásához kell egy arra érdemes Nő is. Carey Mulligan a bájos szomszédlány pedig maximálisan megfelel a szerepnek. Szomszédlány, anyuka, feleség és királykisasszony egyszemélyben. Nem lehet rá rosszat mondani.

A többi mellékszereplő szintén csak dicséretet érdemel. Bryan Cranston a lelkes naív, de jószívű főnök remekül kiegészíti a szótlan hőst. Ron Perlmanról egy pillanatig nem feltételeztem, hogy a maffiózó szerep gondot okoz neki, de Albert Brooks is lubickol a szerepében. 

A Drive úgy halálosan romantikus és véresen kegyetlen, hogy közben egy pillanatig sem éreztem giccsesnek. Kevés beszéd, hosszú snittek amiket megtör néhány igencsak sokkoló jelenet, mert Refn egyáltalán nem fogja vissza magát, ha erőszakról van szó, és épp a lassú felvezetésnek köszönhetően ezek a jelenetek bizony rendesen odavágnak.

Sok film, sokféle műfaj, sok hős járt az eszemben, miközben néztem (Steve McQueen, Alain Delon, film noir, Mad Max, Tarantino, John Wayne westernfilmjei, Gengszterek sofőrje stb), mégsem gondolom, hogy puszta koppintás lenne. Refn egy hatalmas kliséhalomból igazán egyedi és nagyon jó mozit rakott össze. Már nem tudom, hol olvastam, de ennél találóbban szerintem sem lehet összefoglalni:

„Ez a film olyan rohadt cool, hogy még a fiziológiai szükségleteidet is kikezdi. Mondhatni: beszarsz tőle." 

A bejegyzés trackback címe:

http://mozgokepezo.blog.hu/api/trackback/id/tr493338319

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu