papoca@ 2010.08.30. 22:00

Mr.Nobody

Bármennyire úgy hirdetik, EZ NEM SCI-FI!!!!! Ez kérem egy egzisztencialista romantikus dráma – viszont sokkal jobb, mint amilyennek így hangzik.

2092-ben vagyunk. Nemo Nobody a világ legöregebb (118 éves) és egyben utolsó halandó embere. Nem érdekli, sem a mássága – a már halhatatlan emberek között ő gyakorlatilag fajának utolsó egyede – sem a halál közelsége. Csupán egy dolog izgatja, vajon élt-e eléggé? A megfelelő életet élte-e? Megfelelő döntéseket hozott-e? Össze van zavarodva, nem emlékszik a múltjára. Egy orvos hipnotizálja, majd egy riporter próbál interjút készíteni vele. Az öregember emlékei pedig álomszerű képekben kezdenek áradni, ugrálva térben és időben, ahogy csak az álmokban lehetséges. Nemo Nobody ugyanis nem egy átlagos ember, „angyali” csoda – vagy átok - révén születése óta ismeri a jövőjét, tudja, hogy életének fontos, meghatározó fordulópontjai, hogyan fogják alakítani. Persze a jövő nem végleges, ő is választhat a lehetséges alternatívák között, de Nemo azt is látja, hogy különböző döntései hogyan befolyásolják majd későbbi életét. Mi alapján dönt akkor? Miért bizonytalan benne mégis, hogy a megfelelő döntést hozta-e? Lehet-e döntést hozni olyan helyzetben, amikor lehetetlen döntést hozni? És döntéseink mértéke milyen mértékben hat a jövőnkre? A „pillangó hatást” vajon figyelembe vesszük, mikor döntéseket hozunk? Figyelembe vehető-e ez egyáltalán, vagy létünk esetlensége kiszolgáltatottá tesz? Ha igen mennyire? És elviselhető-e ez a kiszolgáltatottság egyáltalán? Ezen kérdések körül forog a film. Mert hiába ismerjük a jövőt (akár az összes lehetséges jövőt), azt nem tudhatjuk, ténylegesen hogy fogjuk érezni magunkat benne. Nemo emlékei is összemosódnak, már maga sem képes eldönteni, hogy az adott emlék valódi, vagy csak egy „így is történhetett volna” esemény. Kusza emlékhullámain 3 életút bontakozik ki, három nő oldalán, hogy melyik volt a valódi, nem derül ki – lehet, hogy mindegyik, lehet, hogy egyik sem -, a valóság és a lehetőség közti határvonal elmosódik, de már nem is fontos. Döntései gyerekkorában, kamaszként és felnőttként egyaránt ezen életek valamelyike felé terelik. Végül pedig eljut az egyetlen válaszhoz, ami elviselhetővé teszi az életet: a szerelem.  

Furcsa film ez, tele szimbolikával, lenyűgöző, bár néhol a giccs határát súroló képi világgal, fantasztikus kontrasztokkal, érzékenységgel és érzékiséggel, kifinomultsággal. Komoly kérdések – melyek jó része megválaszolatlan marad, és egyszerűnek tűnő, sokakat bizonyára kielégítetlenül hagyó válasz. Furcsa film ez, közönségfilmnek túl filozofikus, művészfilmnek túl szájbarágós. Én ezzel együtt jól elvoltam vele, szerettem a sok kérdést, amit felvetett bennem, szerettem a színészeket (Diane Kruger és Sarah Polley önmagában is érdekes kontrasztot alkotott, a 16 éves Nemot alakító Toby Regbo pedig egészen fantasztikus volt), tetszettek a színek: a jövő steril fehér - bár az emberek már halhatatlanok, ez a világ mégis élettelen (persze, már szerelem sincs) - az emlékek, akár valósak, akár elképzeltek, színesek, sőt egyedi színviláguk nagyon érzékletesen jeleníti meg a különböző életutakat – oké, ez is kicsit szájbarágós, de attól még szép.  

 

A bejegyzés trackback címe:

http://mozgokepezo.blog.hu/api/trackback/id/tr592260110

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu